Bubli, a kis aranyhal, aki cápa akart lenni – egy mese arról, hogy néha pont az tesz különlegessé, amit elrejtenénk
Valamikor, nem is olyan mélyen a nagy kék óceán szélén, élt egy apró aranyhal, Bubli. Csillogó pikkelyei úgy szikráztak a vízben, mint a napfény egy csillogó kavicson, és uszonyai lágyan libegtek, akár a tenger szellője. Egyetlen baj volt csak…
…Bubli félénk volt.
Félte a rájákat, a murénákat, de leginkább a nagy, gyors, hangos lényeket – főként a cápákat. De titokban mindig csodálta is őket. A határozott úszásukat, a félelmetes tekintetüket, ahogy senki sem mert szembeszállni velük.
Egy nap, amikor a zátony többi halacskája újra kinevette, mert nem mert átsiklani a kagylóalagúton, Bubli elhatározta: többé nem lesz áldozat. Cápa lesz.
Persze tudta, hogy nem nőhet éles fogakat, és nem lesz belőle félelmetes ragadozó. De ha más nem, el tudja játszani.
Így történt, hogy Bubli egy elhagyott hajóroncsból barkácsolt magának egy kis „cáparuhát”: egy fekete uszonyt, amit egy öreg búvárszemüveg pántja tartott a hátán, és egy harapós sisakot, amit kagylóhéjból faragott. Mikor először vette fel, a saját tükörképétől is megijedt!
Aztán elindult. A halak pedig… megálltak. A korábban csúfolódó makrélák tisztelettel húzódtak félre, a tintahalak elnémultak, a polipok szétrebbentek.
Bubli először büszke volt. Végre nem félt senkitől.
De egy nap egy apróhal – még nála is kisebb –, sírva úszott felé.
– Te vagy az új cápa? – szipogta. – Kérlek, ne bántsd a családomat!
Bubli megdermedt. Rájött: ő nem akart félelmet kelteni, csak megbecsülést. Nem bántani akart – csak elfogadva lenni.
Lassan levette a cáparuhát.
– Nem vagyok cápa – suttogta. – De segíthetek vigyázni rátok.
A kis hal elmosolyodott. Másnap a zátony lakói meglepődve látták, hogy a „cápa” eltűnt, de Bubli, a bátor kis aranyhal, ott úszkált – önmagaként. És valahogy mégis… többen figyeltek rá, mint valaha.
Mert az igazi erő nem a félelmet kelti – hanem a bizalmat.
