Van egy sorozatod. Talán több is. Az egyik a vicces fajta, amin mindig nevetni tudsz, még akkor is, ha már kívülről tudod a poénokat. A másik lehet valami régi, kosztümös, lassú, kimért – talán még egy kicsit unalmas is, de mégis úgy nézed, mintha először látnád. A harmadik pedig az a sorozat, amit nem is szívesen mondasz el másnak, mert titokban nézed újra, meg újra, meg újra.
És nem, nem azért, mert nincs új a listádon. Tudod jól, hogy van. Sorban állnak a “mindenképp nézd meg”-ek, a friss premierek, a kultikus darabok, amiket már mindenki látott. De valahogy… nem ehhez van most kedved. Mert most inkább valami olyasmire vágysz, amit már ismersz. Ami nem kér tőled semmit. Ami visszavisz oda, ahol már egyszer jó volt.
Az újranézésnek van egy sajátos varázsa. Nem a meglepetés, nem a felfedezés öröme miatt történik. Hanem pont azért, mert nincs benne újdonság. Mert ismerős. Mert megbízható. Mert tudod, mikor jön az a jelenet, ami mindig megnevettet. Vagy mikor az, ami még harmadjára is kicsit összeszorítja a torkodat. Tudod, ki fog elbukni. Tudod, ki csalja meg a másikat. Tudod, ki nem éli túl. És mégis nézed. Mert közben valami benned is lenyugszik.
Amikor az élet kiszámíthatatlan, amikor körülötted minden változik, rohan, átalakul, akkor az ismerős történet olyan, mint egy régi kabát. Nem feltétlenül a legszebb, nem is divatos már – de meleg. Belebújsz, és tudod, hogy jó lesz. Nem nyom sehol, nem feszít, nem kell hozzá megfelelni. Csak felveszed, és azonnal érzed: most már kicsit jobb.
És persze van ebben némi nosztalgia is. A sorozat, amit újra nézel, gyakran nem csak önmagáért fontos. Hanem azért is, mert összekapcsolódik valamivel. Egy régi lakással. Egy nyári időszakkal. Egy szerelemmel, ami már elmúlt. Egy barátsággal, ami még tart. Egy korszak hangulatával, amikor épp minden a helyén volt – vagy épp nem, de ez a sorozat ott volt veled, és tartotta benned az egyensúlyt.
Van, hogy nem is figyelsz igazán. Elindítod háttérzajnak, takarítasz, főzöl, dolgozol. De közben néha megállsz egy pillanatra, hogy odanézz egy ismerős arcra, vagy csak mosolyogj azon, hogy már megint ezt a részt adja. És ez a kis pillanat – ez a pár másodperc ismerősség – sokkal többet ad, mint egy új, bonyolult történet, amit most még nem vagy kész befogadni.
A guilty pleasure, amit sokan szégyellnek, valójában nem szégyellni való. Mert nem mindig kell új dolgokat keresni. Nem mindig kell fejlődni, tanulni, “haladni” a popkultúrával. Néha elég csak megpihenni. És a jó sorozatok – az igazán jók – pont ezt tudják: megállítanak egy kicsit. A világ nem dől össze attól, ha valamit negyedszer is megnézel. És te sem leszel kevesebb tőle.
Sőt: ezek a szokások sokat elárulnak rólad. Hogy milyen hangulatra vágysz, mire van szükséged, milyen témák azok, amikhez újra meg újra visszatérsz. Talán ezek a történetek nem a legérdekesebbek – de a legbiztonságosabbak. És ez nem gyengeség, hanem emberi természet. Mert a kiszámíthatóság vágyát nem nőjük ki. Csak más formában keresni kezdjük. És gyakran épp ott találjuk meg, ahol a legtermészetesebb: egy kanapé sarkában, egy takaró alatt, egy jól ismert epizódban.
Vannak, akik sorozatokkal alszanak el. Mert a csend néha ijesztőbb, mint egy újabb évad. Mások sorozatokkal pihennek meg – napközben, este, hétvégén. Mert nem lehet mindig dolgozni. Nem lehet mindig hasznosan tölteni az időt. A haszon néha abban van, hogy töltődsz. És ha ehhez kell az ismerős karakter, az ismerős konfliktus, az ismerős zene – akkor hát legyen az.
Szóval ha legközelebb megint nem a legfrissebb, legtrendibb, legdíjnyertesebb sorozatot választod, hanem a saját régit – tedd csak. Nem kell megindokolni. Nem kell megmagyarázni. És főleg nem kell bocsánatot kérni érte.
Mert van úgy, hogy a legjobb történetek nem azok, amiket újonnan ismerünk meg – hanem amiket újra és újra elő tudunk venni, mint egy meleg bögrét egy hideg estén.
