Balázs és a Mesefa varázslatos történetei: Gekkó, a gyík, aki nem akart csillogni

Egy langyos tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében guggolt, és egy barna falevél mögött egy apró, rezzenő gyíkot figyelt. Az állat olyan halkan mozdult, hogy szinte észre sem lehetett venni – pedig ott volt, egészen közel.

– Olyan, mintha észrevétlen akarna maradni – suttogta Balázs.

A fa halkan megrezdült, egy könyv csusszant az ölébe. A borítón finom pikkelyminták futottak végig, mint fény a vízen. A könyv kinyílt, és a lapokból előbújt egy gyík – pontosabban egy történet, ami valakihez szólt, aki sokáig nem akart látszani.

Volt egyszer egy gyík, Gekkónak hívták. Nem volt nagy, nem volt különösebben feltűnő. A színe olyan volt, mint a fák kérge – kicsit szürkés, kicsit barnás, kicsit „ne vegyenek észre”-es.

És Gekkó ezt szerette.

Nem szerette, ha rásüt a nap. Nem szerette, ha ránéznek. Nem szerette, ha megjegyzik.

– Én csak figyelek – mondta mindig. – Én nem vagyok fontos.

A többi állat sokszor elment mellette anélkül, hogy észrevette volna. Gekkó a kövek mögül nézte őket: a hangos madarakat, a nevető mókusokat, az önmagukat csillogtató pillangókat.

– Ők valók ide – gondolta. – Én inkább háttér vagyok.

De egy nap történt valami.

Az erdőbe új állat költözött: egy süni. A süni szeretett beszélni, de rosszul látott. És egy reggel… eltévedt.

A madarak túl magasan repkedtek. A mókus túl gyors volt. A nyúl csak megvonta a vállát.

Gekkó látta ezt.

És akkor valami történt benne. Egy hang, amit eddig mindig elhallgatott, most megszólalt:

– Én is itt vagyok. Én tudok segíteni.

Gekkó előbújt. Lassan, halkan. A süni nem is látta – csak érezte, hogy valaki súrlódik mellette. Egy meleg, biztos test.

– Te ki vagy? – kérdezte a süni.

– Csak Gekkó – mondta a gyík.

És megmutatta az utat. Nem szólt sokat. Nem mondott nagy dolgokat. Csak ment. Csendben. Határozottan.

Mikor elértek a bokorhoz, ahol a süni lakott, a kis állat megkérdezte:

– Visszajössz majd holnap is?

Gekkó meglepődött.

– De hát… nem vagyok olyan, akit keresni szoktak.

– Te vagy az, akit megtaláltam – mondta a süni. – És ez most már elég.

Attól a naptól kezdve Gekkó néha előbújt. Nem mindig. Nem mindenki előtt. De már nem csak rejtőzött.

Mert rájött: nem kell csillognia. Elég, ha világít ott, ahol épp sötét van.

Balázs becsukta a könyvet. A falevél mögötti gyík még mindig ott volt. Egy pillanatra mozdult, és a nap épp rávillantotta az oldalát – egy sávban arany lett a háta.

Aztán újra elszürkült. De Balázs most már tudta: a gyík akkor is fontos, ha csendben van.

És néha pont őt veszik észre, aki nem akarja, hogy észrevegyék – de jó, hogy mégis megláttuk.

Itt a vége – bújj benne békébe.

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2025.07.10.

Bubli, a kis aranyhal, aki cápa akart lenni – egy mese arról, hogy néha pont az tesz különlegessé, amit elrejtenénk Valamikor, nem is olyan mélyen a nagy kék óceán szélén, élt egy apró aranyhal, Bubli. Csillogó pikkelyei úgy szikráztak a

Tovább olvasom »