Egy vasárnap délután Balázs a parkban sétált. A padokon emberek ültek: beszélgettek, olvastak, bámultak maguk elé. De volt köztük egy, aki nem csinált semmit. Csak ült. Egészen mozdulatlanul.
Mellé, egészen halkan, egy kutya lépett. Nem ugrott fel. Nem nyalogatta meg. Csak leült mellé. Csendben. Finoman.
Az ember fél perc múlva sóhajtott. Aztán megsimogatta a kutya fejét.
Balázs nem tudta megmondani, mit történt, de valami szép volt benne.
És a Mesefa azt suttogta:
– Ez egy történet. Egy régi. Egy fontos.
Egy könyv gördült elő a fa tövéből, aranyos, meleg borítóval. A fedelén egy szőrös kis kutya sziluettje, lábait behúzva, ülve.
Volt egyszer egy kutya, akit mindenki csak úgy hívott: Borzas.
Nem azért, mert koszos volt – csak mert a szőre mindig kócos maradt, bárhogy is fésülték. Egy-egy fűszál mindig kilógott a bundájából. És az orra végén majdnem mindig volt egy kis por.
Borzas nem tudott különösebb trükköket. Nem forgott körbe, nem ugrott át karikán, és a „Pacsi!” szóra is csak az egyik fülét mozdította meg. De volt valamije, ami sokkal fontosabb volt.
Megérezte, ha valaki éppen szomorú.
Nem kérdezett semmit. Nem ugrált. Nem ugatott.
Csak odament. És leült.
Pont annyira közel, hogy lehessen érezni: itt vagyok, de ne legyen tolakodó. Nem tett semmit, csak ott volt.
És ettől az emberek… egyszer csak elkezdtek jobban lenni.
Volt, akinek nem volt kivel beszélgetnie. Borzas leült mellé.
Volt, aki veszekedés után jött ki a bolt elől. Borzas ott várta.
Volt, aki elvesztett valamit. Valakit. Vagy csak a kedvét. Borzas nem tudta, mi történt – de érezte, hogy most csend kell.
És csendben leült.
Egy idő után a városban már mindenki tudta:
– Ha valahol Borzas ül valaki mellett… akkor ott most gyógyulás történik.
Borzas soha nem lett híres. Nem kapott serleget. Nem volt a híradóban.
De akinek egyszer mellé ült, az mindig emlékezett rá.
Mert Borzas nem a trükköket ismerte.
Ő a szív formáját ismerte fel. Azt, amikor valami belül összébb szorul, és csak egy meleg, puha jelenlét segíthet rajta.
Balázs becsukta a könyvet. A padnál a kutya még mindig ott ült az ismeretlen ember mellett. Az most már mosolygott. Csak egy picit, de igenis mosolygott.
És Balázs úgy érezte, ma sem kell nagy dolgot tenni. Talán elég az is, ha csak valaki mellé leülsz. Szó nélkül.
Mint Borzas.
Itt a vége, fuss el véle. Ha nem hiszed járj utána!
