„A ház a sarkon”
A sarkon állt az a ház, amely mellett az emberek naponta elsétáltak – egyesek sietve, mások észre sem véve, de volt, aki mindig egy pillanatra lelassított. Mert volt ott valami, ami megfogta az embert. Nem a ház formája, nem is az, hogy újszerű vagy díszes lett volna. Épp ellenkezőleg.
A vakolat itt-ott megrepedezett, a fal színei megfakultak, mintha a nyarak és telek ujjlenyomatait őrizte volna. Mégis, az ablakpárkányon minden évben újra és újra virágba borultak a cserepek. Ott voltak a sárga rózsák – nem harsányak, nem mesterkélt szépségek, csak életet adók. És az a kis cserép is mindig ott állt mellettük, amiben alig nőtt valami, de mégis minden évben próbálkozott. Mert valaki minden reggel gondozta őket.
A ház lakója nem volt különleges annak, aki a látványosságokat kereste. De aki látta őt, azt mindig megérintette valami: a lépteinek nyugalma, a mozdulatainak természetessége, és az, ahogyan a szemüvege mögül nézett a világra – nem ítélve, csak figyelve. Mintha mindenkihez lett volna egy csendes, nem kimondott, mégis őszinte szeretete.
Nem beszélt sokat, de ha valaki megszólította, tudott úgy válaszolni, hogy a másik jobban lett tőle. Nem azért, mert megoldotta a problémát – hanem mert rá tudott nézni úgy, hogy abban nem volt elvárás, csak elfogadás.
Egyszer egy kisgyerek megkérdezte tőle, hogy miért nem festi ki a házát. A válasza egyszerű volt:
– Mert nekem így is szép. És aki elég figyelmes, az látja benne, hogy mi minden történt vele.
És valóban: a repedések nem a vég voltak, hanem történetek nyomai. Az esőé, a szélé, a nevetésé és a veszteségé. A virágok pedig nem dacból nőttek ki, hanem mert valaki hitt abban, hogy mindig érdemes újra elültetni őket.
A sárga rózsák egy napon különösen szépen nyíltak. Egy madár is megpihent a párkányon, mintha tudta volna, hogy ott béke van. És az ablak mögül egy nő figyelte ezt a pillanatot – nem úgy, mint aki ünnepet keres, hanem mint aki tudja: a csodák legtöbbször csendesek.
