„A kis lámpás”
Egyszer volt, nem is olyan régen, egy kisfiú, aki esténként sokáig ébren maradt. Nem azért, mert nem szeretett volna aludni – hanem mert úgy érezte, hogy a sötétség túl sok kérdést rejt. A sötét nem volt ijesztő, inkább csak csendes és tele volt sejtelmekkel. És ő szeretett kérdezni.
Egy este, amikor már minden elhallgatott, a ház ablakai elsötétültek, és a hold sem mutatta magát az égen, a kisfiú kivett egy apró lámpást a szekrényből. Régi volt, a tetején pici csillagformák vágták át a fényt. Meggyújtotta a gyertyát benne, és egy ideig csak nézte. Nem történt semmi különös – csak világított. De az a fény mindent másként mutatott.
A szoba sarkaiban elbújt árnyak már nem tűntek félelmetesnek. A játékai, amik nappal ismerősek voltak, most új alakot kaptak. A világ nem lett világosabb – de a kis kör, amit a lámpás fénye bevilágított, elég volt. Elég volt ahhoz, hogy elinduljon.
Elindult a ház folyosóján végig, aztán az ajtóhoz, majd le a kertbe. A lámpást tartotta maga előtt, és amerre ment, valami különös nyugalmat vitt magával. Nem tudta, hová tart, csak azt, hogy menni kell.
Egy bokor mellett talált egy kismadarat. Remegett. A fény odahúzta. A kisfiú leguggolt, nem szólt semmit, csak letette mellé a lámpást. A madár megnyugodott. A fény már nem csak neki világított, hanem valaki másnak is.
Talán épp ez a fény titka.
Hogy nem kell, hogy nagy legyen. Nem kell, hogy elűzzön minden sötétséget. Elég, ha valakinek mutat egy utat. Vagy megnyugvást. Vagy csak azt, hogy nincs egyedül.
A kisfiú visszament a szobájába, eloltotta a gyertyát, és elaludt. Nem azért, mert a kérdések megszűntek volna – hanem mert rájött: válaszok nem mindig nagy dolgokban jönnek. Néha csak egy lámpás kell. Egy kis fény. Egy kis akarat. És máris máshogy néz ki minden.
„Nem a fény az, ami elűzi a sötétséget – hanem az, hogy valaki meggyújtja.”
– ismeretlen szerző
