Egy szép, langyos reggelen Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A fa árnyéka úgy borult rá, mintha egy nagy, zöld takaró lenne – hűvös, de megnyugtató. Madarak csipogtak, egy-egy levél lelibbent az ölébe.
Balázs épp semmire sem gondolt. Vagyis talán egy kicsit mégis: arra, hogy néha jó lenne csak ülni… és tudni, hogy valaki figyel, de nem kérdez semmit.
Mintha a Mesefa pontosan ezt hallotta volna meg, lassan megremegett az egyik ága. Egy könyv hullott le, puhán, egyenesen Balázs ölébe. A borítón egy régi, fából készült pad volt, kicsit kopott, de barátságos.
Balázs óvatosan kinyitotta a könyvet.
És olvasni kezdett.
Volt egyszer egy pad. Egyszerű, öreg, barna pad egy kis parkban. Nem volt különösebb rajta semmi: három léc a háttámlán, kettő az ülésen, fém lábak, amik kicsit nyikorogtak, ha valaki leült rá.
De volt egy dolog, amit senki nem tudott róla.
A pad megjegyezte, ki mikor sírt rajta.
Nem jegyzett meg neveket. Nem számolt könnycseppeket.
Csak figyelt.
És amikor valaki leült, és lehajtotta a fejét – a pad mintha egy kicsit megmelegedett volna alatta.
Egy kislány, akit aznap bántottak az oviban.
Egy kisfiú, aki elveszítette a plüssét.
Egy bácsi, aki egyedül ebédelt.
Egy anyuka, aki félve nézte, hogyan nő fel túl gyorsan a gyereke.
Egy fiú, aki nem mondta ki hangosan, hogy fáj – csak leült és hallgatott.
A pad sosem kérdezett. Soha nem faggatott.
Csak tartotta az embereket.
És amikor csend lett, és a könnyek elálltak, a pad egészen picit megroppant – mintha azt mondaná: „Itt vagyok. És jó, hogy jöttél.”
Egy idő után a pad nemcsak sírásokat ismert fel.
Hanem a visszatérő lépteket. A lélegzetek hosszát. A táskák hangját.
És örült, ha valaki mosollyal tért vissza.
Volt, aki csak egy szelet sütit tett le rá.
Volt, aki megsimította a karfáját, mint egy régi ismerősét.
Volt, aki odasúgta:
– Most már jobban vagyok.
A pad nem szólt semmit.
De megjegyezte azt is.
Egy este egy kisfiú – akit egyszer régen látott már, könnyes szemmel – újra megjelent. Most már nagyobb volt. Magabiztosabb. De amikor leült, a keze puhán végigsimította a régi fát.
– Köszönöm – mondta halkan.
És a pad… reccsent egyet. Nem fájósan. Inkább úgy, mint amikor valaki mosolyogni próbál, de nincs szája hozzá.
És tudta: ez a legszebb mondat, amit egy pad valaha kaphat.
Balázs becsukta a könyvet, és sokáig csak nézett maga elé.
Aztán lassan felállt.
– Holnap én is leülök valahol. Nem azért, mert bajom van. Csak hogy egy pad érezze: most épp minden rendben van.
Itt a vége – ülj bele csendesen, ahogy a szíved diktálja.
