„Az ember, aki csend lett”
Gyerekként úgy tűnt, hogy az a férfi sosem fárad el. Mindig volt benne valami szilárdság – nem harsány, nem túlzó, inkább olyan, mint a fa, amit vihar próbál hajlítani, de az gyökereivel tartja magát.
Nem beszélt sokat. Ha mégis, akkor pontosan. Mint aki tudja, hogy a szavak is súlyosak, és nem kell mindig kimondani, amit érez az ember, ha ott van a jelenléte mögötte.
Ő volt az, akinek mindig volt egy kéznél lévő szerszáma a zsebében. Nem csak a dolgokat tudta megjavítani – néha az embereket is. Egy-egy kézrátevéssel, egy bólintással, vagy csak azzal, hogy ott volt, ahol más már nem tudott mit mondani.
És aztán… egy nap nem volt ott. Nem történt semmi különös – a szék üresen állt, a kabát a fogason maradt, a kávé csészéje a polcon, ahogy utoljára letette.
De az idő valahogy más lett nélküle.
Nem kiabált hiányt – csak finom árnyékként mozdultak a reggelek. Azokban a pillanatokban, amikor valaki szívesen megkérdezte volna tőle: „Szerinted most mit kéne csinálni?” – és tudta, hogy ha itt lenne, nem is mondana sokat, csak ránézne. És az is elég volna.
Az ember, aki elment, valójában nem tűnt el. Az a nyugodt erő ott maradt a falakban, az emlékekben, a mozdulatokban. Olykor, amikor valaki felnéz az égre, vagy csak hallgat pár percig, érezni lehet: ő most is figyel.
És azóta, ha valaki megkérdezi, hogy hova lett, azt válaszolják:
– Csend lett belőle. De a jóféle csend. Az, amiben meg lehet nyugodni.
„Vannak emberek, akik akkor is tartanak minket, mikor már nem érintik a vállunkat.”
– ismeretlen szerző
