„Kukucsország titkai”
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit mindenki csak Kukucsnak hívott. Nem azért, mert ez volt a neve – de mivel bárhova ment, mindig kukucskált, egyszer csak rajta maradt.
Kukucs mögött nem volt nagy tudomány. Ő csak épp mindent látni akart. A szekrény mögé. A virágcserepek alá. A postás táskájába. A kistestvér orrába. A szomszéd kutya fülébe. De a legnagyobb titok mégis az volt, amit csak ő látott…
– A láthatatlan dolgok.
Például hogy a reggeli pirítósszélen mindig ott üldögél egy vajmanó. Hogy a szobában, amikor anya kimondja azt, hogy „nem most, drágám”, akkor egy kis füstgomolyag száll fel a plafonra a türelmetlenségtől. És hogy ha a macska túl hosszan bámul az ablak felé, akkor biztosan jön egy esőfelhő. (Ez 60%-ban be is jött.)
Kukucs persze szuperképességgel is rendelkezett. A nevetése. Ez volt az. Ha valahol felcsendült, még a nagypapa bajsza is beleremegett. A kertben a fák bólogattak tőle, a postás mindig adott egy matricát, és egyszer egy rendőr bácsi is elfelejtette, miért akart morcos lenni.
De volt egy különleges mozdulata is:
A jobb kezével „kukucskálószemet” formált, a bal kezével meg halpuszit küldött.
Ez volt az ő „Varázs-Megfigyelő-Halcsók” kombinációja.
Azt mondta, ha ezt jól időzíted, még a legszigorúbb nénik is mosolyognak.
Egy nap Kukucs eltűnt… de csak tíz percre.
Addigra egy cipősdobozban rendezett múzeumot a kanapé alatt, aminek a kiállítási tárgyai voltak:
– egy zsebben talált gomb
– egy hajcsat, ami valószínűleg egy unikornisé volt
– és egy mazsola, ami „gyanúsan nézett ki”
A kiállítást végül maga Kukucs nyitotta meg, ünnepélyesen közölve:
– A világ tele van dolgokkal, amiket a felnőttek nem látnak meg. De én igen. És addig nem lesz rend, amíg mindenre rá nem kukkantok.
És mindenki elhitte. Mert ha valaki ilyen arcot tud vágni, mint Kukucs, az biztosan lát valamit, amit más nem.
„A gyerekek nem félnek a csodáktól – ők még számítanak rájuk.”
– ismeretlen szerző
