Egy napon Balázs a Mesefa alatt olvasgatott. Már vagy tízszer végiglapozta a könyvet, de most minden oldal unalmasnak tűnt. Semmi kaland, semmi szőrös lény, semmi őrület.
– Bárcsak egy mamut tűnne fel hirtelen – mondta unottan.
A Mesefa nem szólt. Csak megremegett.
Egy vastag, bundás borítójú könyv pottyant Balázs ölébe. A címén ez állt:
„Moróka, a gyapjas mamut, aki nem tudta, mi az a fűnyíró”
Moróka egy teljesen átlagos gyapjas mamut volt… az ősidőkben.
Hatalmas volt, kissé morcos, de belül puha szív dobogott benne, mint egy meleg vattapamacs.
Csakhogy egy reggel, mikor Moróka épp orrával hógolyót próbált készíteni, egy időrepedés nyílt előtte.
És ő – természetesen – belegurult.
Moróka tehát 2025-ben találta magát. A kertek között, ahol fű illatozott, kutyák csaholtak, és egy biciklis pizzafutár csak annyit suttogott:
– Ez… ez… ez nem egy kutya.
Moróka persze semmit sem értett.
– Hol a jég? Hol a többi mamut? És mi az a kerek zümmögő dolog, amit az emberek tolnak a fűben?
A fűnyíró volt az első ellenség.
A második a hajszárító.
A harmadik a porszívó.
De aztán… jött Zselyke.
Egy kislány, aki épp a plüssmamutját ölelte, mikor Moróka felbukkant a kertben. Zselyke nem sikított. Nem félt.
Csak annyit mondott:
– Te vagy a nagytestvére, ugye?
Moróka hümmögött.
És ott maradt.
Innentől Moróka új életet kezdett.
Nem talált vissza a múltba. De megtalálta a helyét a jelenben.
– Jé, hát te fűtöd a kisházunkat! – örült a nagymama, mikor Moróka bebújt a verandára.
– Jé, hát te vagy az árnyékom! – nevetett Zselyke az udvaron.
És a falu is hozzászokott. Volt már kutyafuttató, most lett mamut-sétáltató.
Minden reggel a hírekben megemlítették: „Moróka ma reggel három fát ölelt és egy szálloda kapuján próbált meg befordulni. Sikeresen.”
Moróka sosem felejtette el a havat. A régi társakat. A dombokat.
De amikor esténként Zselyke mellé telepedett, a nagy bundás teste meleg volt, és a fülén még csiklandozni is lehetett.
És Moróka végre nem kérdezte: Hova tartozom?
Mert tudta: ide. Ide, ahol valaki nem kérdezi, hogy mi vagy – csak azt mondja: „Jó, hogy vagy.”
Balázs becsukta a könyvet, és nevetett.
– Azt hiszem, nekem is kéne egy mamut.
A Mesefa megrezzent.
Aztán egy meleg, vastag, szőrös falevelet ejtett Balázs ölébe.
Nem volt mamut.
De majdnem.
Itt a vége – bundás békével vége.
