„Bőröm alatt mondatok vannak”
Nem emlékezett már, mikor kezdődött.
Talán amikor először mondták neki, hogy „ne légy túl hangos.”
Talán amikor azt hallotta, hogy „ez nem neked való.”
Vagy akkor, amikor elhitte, hogy csendben maradni könnyebb, mint magyarázni.
Azóta minden szó nyomot hagyott. Nem látszottak kívülről azonnal – de lassan szövet lett belőlük, réteg a bőr alatt, sorok a mellkasán, mondatok a tarkóján.
Voltak benne idézetek, amiket soha nem felejtett el, és voltak olyan szavak, amiket más mondott rá, és ő mégis magával vitt.
Volt, amit úgy hordozott, mintha igaz lenne – csak mert elég sokszor ismételték.
Hogy nem elég. Hogy túl érzékeny. Hogy túl sokat érez.
Hogy máshogy kellene, halkabban, kevesebbet, másképp.
És ő úgy gondolta, talán tényleg így van.
Így lett belőle bőrbe írt kétség, saját testbe ágyazott mondatokkal.
A tükörben néha látni vélte őket. Nem a betűket – a feszülést. A kérdéseket.
A „mi lett volna, ha…” típusú történeteket, amiket sosem írt le senki.
És mégis ott voltak.
Ott volt minden kétség, minden biztatás, minden elfojtott vágy
és túl korán kimondott ígéret.
Volt benne gyerekkor és szilánk.
Nevetés a semmibe és elkapott tekintetek.
Volt benne bocsánatkérés, amit sosem mondtak ki,
és döntések, amiket mások hoztak meg helyette.
És mégis – minden szava ellenére: ő egész volt.
Mert a legmélyebb rétegek alatt ott volt valami, amit nem írt senki más.
Egy saját mondat. Egy belső hang, ami nem akart más lenni, mint ő maga.
Nem tökéletes. Nem mindig erős.
De igaz. És élő.
És egy nap végre rájött:
Nem kell letörölni, amit az élet írt rá.
Mert attól lett az, aki.
A sebzett részek, a súgott mondatok, az igazak és a tévedések:
mind szövet. És az ő szövetéből csak egy van a világon.
És ha valaki egyszer elég közel jön, elég csendesen, és nem fél olvasni,
akkor talán megérti:
Hogy nem minden seb fáj.
Nem minden réteg teher.
Van, amitől csak láthatóbbá válik az ember.
„Az vagyok, amit elhittem. Az vagyok, amit túléltem. És az vagyok, amit most már magamnak mondok.”
– ismeretlen szerző
