Egy tavaszi reggelen Balázs a Mesefa alatt feküdt, a fűben egy falevelet pörgetve. A levegő illata friss volt, mint amikor a világ újrakezdődik, és Balázs arra gondolt, vajon milyen lehet először nekivágni egy útnak – egyedül.
A Mesefa susogni kezdett, és egy lapos, patanyomos könyvet eresztett le elé. A borítón egy kicsi, gesztenyebarna csikó szaladt egy virágos mezőn – a neve: Szellő.
Szellő egy tavaszi délután született, éppen amikor a szél először hozta meg a pitypangmagokat a völgybe.
Ő volt a legkisebb a ménesben, de talán a legkíváncsibb is.
Míg a többi csikó anyja mellé bújt, Szellő már az első napon két lépést tett előre – aztán kettőt oldalra… majd fenékre ült.
– Még nem tudsz járni – mondta mosolyogva az anyukája.
– Tudom – felelte Szellő –, de látni akarom, merre megy a nap!
Ahogy nőttek a fűszálak, úgy nőtt Szellő bátorsága is.
– Mi van a hegy mögött? – kérdezte.
– És a tó túloldalán? Ott is van világ?
– És mi van ott, ahol a felhők leérnek a földre?
Az öreg kanca, Rézi néni, csak nevetett.
– Egy napon majd megtudod. De előbb tanulj meg rendesen állni a lábadon!
Egy reggel, mikor a többi ló még álmosan nyújtózott, Szellő nesztelenül kiszökkent a rétről. A patái még bizonytalanul csusszantak a harmatos fűben, de ő csak ment, ment, ment.
Találkozott egy rőtfarkú rókával, aki azt kérdezte:
– Hová, kiscsikó?
– Nem tudom pontosan – mondta Szellő. – De messzire. Addig, amíg új dombot nem látok!
A róka bólintott.
– Jó az, ha kíváncsi vagy. De ne feledd: az út mindig visszafelé is vezet.
Szellő futott, át a ligeten, bokrokon, kis patakokon. Minden új volt: az illatok, a színek, a madarak, még a csönd is másképp csilingelt.
De délutánra elfáradt. A lába remegett. A szíve is.
És egyszer csak nem tudta, merre van az otthon.
Leült egy fa tövébe. A szeme sarkából egy pitypangmag szállt el mellette. Pont olyan volt, mint amilyet a születése napján látott.
És akkor… meghallotta a hangot.
– Szellő!
Az anyukája volt. Egyedül jött utána, csendesen, szelíden.
Nem szólt semmit. Csak odalépett mellé, és megérintette az orrával.
Szellő odabújt.
– Azt hiszem… most már nem akarok mindent látni. Elég, ha tudom, hogy meg lehet nézni. Egyszer. De nem ma.
Hazafelé a nap lemenő fénye sárgára festette a mezőt. Szellő nem sietett. De nem is félt.
Most már tudta: a világ szép. És nem megy sehová. De ő mindig tudja, hol az otthon.
Balázs becsukta a könyvet, és megcirógatta a falevelet. Egy pillanatra fújt egyet, és a levél kis körben elindult – nem messzire, csak pont annyira, hogy vissza lehessen hozni.
Mint Szellő.
Itt a vége – indulj el, de mindig tudd, merre van a rét, ahol várnak rád.