„A két világ meséje”
Volt egyszer két gyermek, akik ugyanazon a napon születtek – de két külön világban.
Az egyik ott, ahol a nap minden este vérvörösen búcsúzik a földtől, ahol a fák árnyéka hosszú, és a madarak úgy rajzolják az eget, mintha mesélnének vele.
A másik ott, ahol a hegyek hajnalban beleolvadnak a felhőkbe, ahol a tó tükrében a csend is megmutatja magát, és a reggelek lassan, párával kezdődnek.
Az első világ forró volt és táncoló, a második hűvös és hallgatag.
És mégis – egy napon, amikor a világ épp elég nyitottá vált hozzá, a két gyermek találkozott.
Nem értették egymás tájait. Az egyik nem látta még, hogyan kúszik le a fény az ég pereméről, a másik nem hallotta még, hogyan csobban a víz, ha köd borul fölé.
De nem is kellett, hogy rögtön értsék. Csak mosolyogtak. Mert volt valami, amit nem kellett fordítani.
Ahogy egymás szemébe néztek, meglátták benne azt, amit a saját világuk nem mutatott meg:
Egyik gyermek a másik tekintetében a hűs nyugalmat látta meg.
A másik gyermek pedig a napsütésbe bújt bátorságot.
És onnantól kezdve már nem az volt fontos, hogy honnan jöttek. Hanem az, hogy mit tanulhatnak egymástól.
Így lett a naplementéből hajnal, a faágból hegygerinc, a madárból víztükör.
Így lett két külön világból egy közös történet – nevetésből, kérdésekből, játékból, és abból, hogy valakiben meglátod azt is, ami benned nincs.
„Nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy otthon legyünk egymásban.”
– ismeretlen szerző
