„A mélyből jövő”
A tenger soha nem volt csendes. Aki ezt mondja, nem hallgatta elég sokáig.
A felszínen lehetett nyugalmat látni – fodrozódó hullámokat, a napfény táncát, sirályok kergetőzését –, de lent, ahol a fény már nem ér le, valami mindig mocorgott. Egy sűrűbb világ, aminek nincs nyelve, csak ösztöne.
Az öreg halász, Kereszt nevű kis falujuk kikötőjének legcsendesebb embere, mindig azt mondta:
– Nem minden, ami lent van, akar följönni. De ha egyszer úgy dönt, hogy igen… hallani fogjuk.
Senki sem vette komolyan. Már csak azért sem, mert Kereszt már évek óta nem hajózott ki. Ott üldögélt a móló végén, a kalapja alól alig látszott ki a tekintete. Néha rajzolt a homokba, néha a kezét a vízbe mártotta, mintha hallgatózna.
De egy napon… a tenger megváltozott.
Először csak a sirályok tűntek el. Aztán a halak. A reggeli hálók üresek voltak, a víz mozdulatlan, mintha visszatartaná a lélegzetét. Az emberek összenéztek, de nem szóltak – csak figyeltek.
És akkor, egy éjszakán, amikor hold sem volt, feljött.
Nem úgy, mint egy vadállat. Nem tombolva, nem csapkodva. Hanem egyszerűen, szinte ünnepélyesen tört elő a habok alól. A víz először suttogott – aztán üvöltött. A hajók teste megremegett, a fából nyikkanás tört fel, és ott volt ő.
A cápa, vagy ami annak tűnt, nem egyszerű lény volt. A mérete természetellenes. A mozgása túl sima. A tekintete… nem volt üres. Volt benne valami ősi, szinte emberi tudás, mint egy emlék, amit a világ el akart felejteni, de most visszakövetelte magát.
A faluban aznap éjjel senki nem aludt. A gyerekeket elrejtették, a férfiak fegyvert kerestek – de a tenger nem kérte a harcot. Csak egy jelet küldött, valamit, amit nem lehetett félreérteni:
A természet emlékezik.
Másnap Kereszt már nem ült a mólón. Csak egy faragott fadarab maradt utána – egy cápa alakú figura, fogaival és szemével, pontosan olyannal, amilyet aznap éjjel láttak. A hátoldalára egyetlen mondat volt vésve:
„A mélység nem haragszik – csak nem tűri, ha elfelejtik.”
Az emberek évekig nem beszéltek róla. A halak visszatértek. A víz újra fodrozódott. A sirályok rikoltoztak.
De a falu más lett. Nem a félelem miatt. Hanem a tudás miatt.
Mert rájöttek:
Nem minden szörny akar bántani.
Van, amelyik csak azt akarja, hogy észrevegyék: még mindig ott van. És mindig is ott lesz.
„A legmélyebb dolgok nem azok, amiktől félni kell. Hanem azok, amiket elfelejtettünk tisztelni.”
– ismeretlen szerző
