Vannak érzések, amelyek nem hangosak. Nem szorítják ki a könnyeket, nem robbannak szét egy beszélgetésben, nem követelnek választ. Csak ott vannak.
Lágyan, csendben, halkan ülnek a mellkasban, és időnként felfelé nézve újra megmutatják magukat – mint egy halvány fény az alkonyatban.
Ezek az érzések nem mindig szomorúak. De mindig mélyek. És mindig tartozik hozzájuk valaki. Valaki, akinek már nem tudunk írni. Vagy akinek írnánk, de nem küldjük el. Vagy akinek küldenénk egyetlen szót – de már nem lehet, vagy nem úgy.
És akkor csak ott állunk. Mint egy sziluett a színes ég alatt. És küldünk egy gondolatot felfelé.
Az üzenet, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni
Mert mit mondanál egy ilyen pillanatban?
„Hiányzol?”
„Ugye tudod, hogy gondolok rád?”
„Köszönöm.”
„Bocsánat.”
Nem lehet egyetlen mondatba zárni, amit egy év, egy élet, vagy egy elszalasztott lehetőség hagyott bennünk. Ezért inkább csak elképzeljük. Hogy ott van az ég, ahová felküldjük. Egy kis szikrával, egy lélegzettel, egy belső fohásszal. Nem hangosan. Csak úgy, magunkban.
Nem imádság. Nem fohász. Nem levél. Csak… egy darabka szív.
Nem minden veszteség halál
Sokan azt gondolják, hogy ilyen üzeneteket csak azokhoz küldünk, akik már nincsenek közöttünk. De nem. Az élet tele van másféle távolságokkal is.
Lehet, hogy valaki elköltözött. Elmaradt. Már nem beszélünk, de valaha nagyon is sokat jelentett.
Lehet, hogy valaki még ott van, mégsem hall meg.
Lehet, hogy magunknak küldjük – egy régi változatunknak, egy gyermeknek, aki akkor hitt, vagy egy felnőttnek, aki akkor hibázott.
És néha csak az marad: felnézni az égre, és elküldeni egy érzést. Oda, ahol nincs címzett. Mégis pontosan tudjuk, ki kapja meg.
Ez a csendek nyelve
Vannak pillanatok, amikor a világ végre nem zúg. Nem kattognak a gépek, nem vibrál a telefon, nem szólnak hozzánk. És akkor az a halk hang, amit egész nap elnyomtunk, feljön.
A gyomorból, a mellkasból, a gondolataink közül. Az a hang, amit soha nem mondtunk ki, de mindig ott volt.
A szeretet, amit soha nem tudtunk úgy kifejezni.
A fájdalom, amit soha nem sírtunk ki.
A remény, amit mindig csak félig engedtünk meg magunknak.
Ez a hang néha nem kér választ. Csak azt, hogy meghallják – odafönt. Vagy bennünk. És ez a „küldés” nem gyengeség. Ez az emberi lélek egyik legszebb mozdulata.
A csillagok nem válaszolnak. Mégis megértik
Aki egyszer már állt este a szabad ég alatt, egy nehéz gondolattal, az tudja, milyen érzés ez.
A csillagok nem beszélnek vissza. Nem oldanak meg semmit. Mégis, ott, abban a pillanatban úgy érezzük, valaki vagy valami mégis fogadja az üzenetet. És ettől könnyebb lesz.
Nem felejtünk, nem oldunk fel mindent. Csak helyet csinálunk a szívben.
Mint mikor leteszel egy követ a folyópartra. Ott marad. De nem nyomod tovább a zsebedben.
Egy apró szertartás, amit nem tanít senki
Nem írják meg tankönyvek, nem tanítják az iskolában, és nincs rá sablon. Ez a fajta „üzenetküldés” belül történik. Talán még gyerekként kezdtük, amikor felnéztünk és kívántunk valamit a hullócsillagnak. Talán akkor, amikor először hiányzott valaki úgy igazán.
És azóta is csináljuk. Néha egy padon ülve, néha egy esti sétán, vagy a takaró alól nézve az ablakot.
Nem mindig van szívforma az égen. De mindig ott a szándék: „Kérlek, tudd. Értsd. Érezd.”
Néha egyetlen ilyen pillanat többet jelent száz mondatnál.
És talán nem is az a fontos, hogy ki kapja meg. Hanem az, hogy mi végre megosztottuk – csendben, de őszintén.
