Balázs egy padon üldögélt a Mesefa tövében, lába a levegőben lógott. A tó csendes volt, csak egy-egy hullám fodrozta a felszínt. A túlparton házak sorakoztak, és épp elindult a komp – lassan, türelmesen, ahogy mindig is szokta.
Balázs a tó közepére mutatott.
– Ott… ott valaki minden nap útra kel. Aztán mindig visszajön.
A Mesefa nesztelenül mozdult, és egy lapos, halkan ringó könyvet engedett Balázs ölébe. A borítón mosolygó komp billegtette oldalát. A címe így szólt:
„Bille, a kis komp, aki meséket vitt a túlpartra”
Bille nem volt nagy. Egyetlen kormánya volt, egy kis kabinja, és egy csengője, amit egy verebektől örökölt szélmozgás szólaltatott meg. De ő volt az egyetlen, aki naponta háromszor átkelt a tavon, hogy összekösse a két partot: Napligetet és Árnyasrévet.
Minden reggel, mikor elsőként eloldották a kötelét, Bille felnézett az égre, és suttogott:
– Ma mit viszek át?
Persze vitt bringás gyerekeket, fakanalas néniket, éneklő bácsikat, nevetgélő kamaszokat is. De titokban mindig mást is szállított: egy félbehagyott álmot, egy régi emléket, vagy egy új mesét.
Egyik reggel egy kisfiú lépett a fedélzetére.
Két copfos testvérrel jött, de nem szólt. Csak állt, a hajókorlátnál, és a vizet bámulta.
Bille finoman megrezzent.
– Mit vinnél át, kis barát?
A fiú ránézett, meglepetten.
– Nem is tudom… talán… semmit?
Bille halkan csobbanva felelt:
– Az is valami. Néha egy csend is átér a túlpartra.
A fiú halványan bólintott. És a túlparton már egy picit másként lépett ki a rámpán.
Egy másik nap egy idős bácsi szállt fel, egy fényképalbumot szorongatva.
Egész úton nem nézett fel. Bille nem kérdezett semmit. Csak lassan, simán siklott a vízen.
Mikor a komp partra ért, a bácsi felemelte a fejét.
– Tudod, Bille, régen minden reggel átmentem. Most meg… már csak nézni tudom.
Bille halkan megpendítette a szélcsengőt.
– Akkor nézz, ameddig csak jólesik.
Volt, hogy egy cica ugrott fedélzetre. Máskor egy zöld lufi kergetőzött a levegőben. Egy óvodás azt kiáltotta:
– Nézd, Bille a mesebusz, csak vízen!
És valóban. Mert Bille mindenkit vitt, és mindenki mást talált nála.
Volt, aki nyugalmat. Volt, aki új barátot. Volt, aki választ – és volt, aki csak egy jó kis zötykölődést.
Egy esős délután, mikor senki sem jött, Bille megállt a tó közepén.
Csak állt.
A víz körülötte ezüstösen csillogott. A világ lassabb lett.
És Bille… emlékezett.
A kislányra, aki egyszer megkérdezte:
– Komp bácsi, te is szoktál álmodni?
Akkor nem válaszolt. De most… csak mosolygott.
– Igen. És mindig arról álmodom, hogy amit viszek, egyszer visszaköszön.
Amikor este Balázs becsukta a könyvet, a tó fölött még ringott egy utolsó napsugár.
És a komp – mintha épp hazaindult volna. Nem messzire. Csak pont oda, ahol vártak rá.
Itt a vége – ha utazol, figyelj: lehet, hogy a komp nem csak téged visz… hanem egy mesét is, amit épp te hozol át.
