Egy délután Balázs némán kuporgott a Mesefa alatt. Az ég pasztellkékre fakult, a levelek alig mozdultak. Balázs nem tudta pontosan, mi bántja. Nem volt szomorú – de valami mégis nyomta belülről. Talán az, hogy voltak dolgok, amikhez nem érzett elég bátorságot. Vagy csak más volt, mint a többiek.
A Mesefa ekkor megzörrent. Egy aranyszínű levél suhant alá, benne egy szelíd történet.
Balázs kinyitotta, és olvasni kezdett.
A kicsi sündisznó, aki nem akart tüskéket
Volt egyszer egy sündisznó, akit Diónak hívtak. Dió apró volt és gömbölyű, mint egy meleg gesztenye, és egyetlen különlegessége az volt, hogy nem szerette a tüskéit.
„Miért kell nekem ilyen szúrósnak lennem?” sóhajtotta minden reggel, amikor meglátta magát a tó tükrében. „A nyuszik simák és pihepuhák. A mókusok bolyhosak. Én meg… én csak bökök.”
A testvérei nagyokat kacagtak rajta. „Ugyan már, Dió! A tüskék védenek meg! Azok miatt vagyunk sündisznók!”
De Dió nem akart védekezni. Ő barátkozni szeretett volna.
Egyszer aztán elhatározta, hogy letöri a tüskéit. Hátára görgetett egy nagy követ, és óvatosan nekidőlt. Egy-két tüske le is pattant, de közben nagyon fájt.
„Ez butaság volt,” nyöszörögte. „Még így is sündisznó maradok.”
Sírdogált egy kicsit a bokor alatt, amikor valaki megszólalt mellette.
„Szia. Miért vagy ilyen szomorú?”
Egy kicsi róka volt az. Vörös bundája puha volt és meleg. Leült Dió mellé. Nem félt a tüskéktől.
„Azért vagyok szomorú,” mondta Dió, „mert mindenki mástól csak elválasztanak a tüskéim. Én szeretném, ha nem lennének.”
A róka elgondolkodott. „Tudod… én azt hittem, te pont ezért különleges vagy. Senki más nem tud úgy összegömbölyödni és bökni, ha baj van. De közben láttam, hogy te vagy a legfigyelmesebb a többiek közül. Te nem félsz megállni és kérdezni, ha valaki szomorú.”
Dió ránézett. Senki sem beszélt még így vele.
Aznap este, amikor hazaért, a testvérei körbeugrálták. „Dió! Hol voltál?”
„Találkoztam egy rókával,” felelte. „Aki nem félt tőlem.”
És ekkor valami új érzés költözött a szívébe. Nem akarta többé letörni a tüskéit. Mert megértette, hogy nem a tüskéi választják el a többiektől – hanem azok, akik nem látják meg benne, ami belül van.
Balázs becsukta a könyvet. A Mesefa köré fény szűrődött, és egy apró, szúrós levél hullott az ölébe. Nem volt varázslatos. De meleg volt. Mint egy történet, ami bent marad.
Tanulság:
Ami különlegessé tesz, néha épp az, amitől másnak érezzük magunkat. Aki igazán lát, az nem a tüskéidet nézi, hanem a szívedet.
Itt a vége, fuss el véle.
