Egy kép, egy történet – 2025.08.02.

„A Láng, amely emlékeztetett”

Valahol az idő és a tér peremén, ahol a világok nem érnek össze, de már majdnem találkoznak, állt egy kis kunyhó. A kunyhó belsejében csak egyetlen tárgy volt: egy körmandalára helyezett mécses, amely szüntelenül égett.

Nem volt sem ablak, sem ajtó. Mégis, ha valaki megtalálta az utat ide, már soha nem ment haza ugyanúgy, ahogy jött.

Egy este Ilya, egy vándor, akinek lelkét a kérdések súlya húzta, megállt a bejáratnál. Nem kopogott. Nem szólt. Csak belépett. A mécses fénye nem villant meg fényesen, de az árnyékok tánca meghajolt körülötte – mintha üdvözölnék.

Ilya leült a mandala szélére, keresztbe fonta a lábait, és csak figyelte a lángot. Nem tudta, mit keresett pontosan. Egy választ? Egy végső igazságot? Egy gyógyulást? Talán mindent… vagy semmit.

A láng egyszer csak megmozdult. Nem a huzattól – mert a kunyhóban nem volt mozgás. Hanem belülről. A mécsesből egy vékony füstcsík emelkedett, amely kígyózva formált szavakat – de nem a levegőbe, hanem Ilya elméjébe.

És a hang nem volt férfié vagy nőé, nem volt öreg vagy fiatal. Csak… volt.

– Mitől félsz leginkább, Ilya?

– Attól, hogy amit keresek, talán soha nem találom meg.

– És mit keresel?

– Önmagam. A csendet magamban. Azt a részemet, amit elfelejtettem a zajban.

A füst elcsendesült, aztán újra kanyargott.

– A láng nem mutat meg semmit, amit ne hordoznál már. Én nem világítok utat. Csak megmutatom azt, amit sötétnek hiszel – hogy lásd: nem félelmetes. Csak elfelejtett.

Ilya szemeiben könnyek gyűltek. Nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől. Mintha a mécses belsejében nem is viasz égett volna – hanem az, amit sosem mert megnevezni: remény.

Mikor a gyertya utolsó cseppje is elolvadt, Ilya felállt. A mécses kialudt – de valami más, belül, meggyulladt. Nem lánggal. Nem fénnyel. Hanem jelenléttel.

És ahogy kilépett a kunyhóból, hirtelen már nem volt szükség kérdésekre. Mert megértette:

A válasz nem az út végén van.

Nem az égben. Nem más szívében.

Hanem abban a pillanatban, amikor először ülsz csendben – és nem félsz attól, amit ott találsz.

„A gyertya nem azért ég, hogy lásd, mi van kívül. Azért, hogy emlékezz arra, ami mindig is benned volt.”

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2025.08.02.

„A Láng, amely emlékeztetett” Valahol az idő és a tér peremén, ahol a világok nem érnek össze, de már majdnem találkoznak, állt egy kis kunyhó. A kunyhó belsejében csak egyetlen tárgy volt: egy körmandalára helyezett mécses, amely szüntelenül égett. Nem

Tovább olvasom »