Egy délután Balázs csendesen figyelte a levelek lassú, lebegő táncát. Ősz közeledett. A fű már nem volt olyan harsány, a nap nem olyan heves.
Balázs valahogy érezte, hogy valami véget ér, de nem tudta pontosan, mi. Talán a nyár. Talán egy korszak. Vagy csak egy érzés, amit szeretett – és nem akarta, hogy elmúljon.
A Mesefa ekkor megzörrent. Egy narancsszínű levél suhant le halkan, mint egy sóhaj.
Balázs ujjai közé simult, s ahogy szétbontotta, meglátta benne a történetet.
Panka, a pillangó, aki félt, hogy elszáll a színe
Volt egyszer egy pillangó, akit Pankának hívtak.
A szárnyai olyanok voltak, mint a naplemente – rózsaszín, narancs és arany szikrázott bennük, mint a világ legszebb festménye.
Mindenki megcsodálta, amerre járt.
De Panka titokban félt.
– Mi lesz, ha egyszer elhalványodnak a színeim? – kérdezte egy őszi reggelen egy harmatos levéltől.
– Mi lesz, ha a szél elfújja a ragyogásom? Ha már nem leszek különleges?
A levél csak susogott, de nem válaszolt.
Panka mindent megtett, hogy megőrizze színeit. Nem repült túl magasra. Elkerülte az esőt. Még az árnyékba is néha bebújt, nehogy a nap kifakítsa őt.
A többi pillangó táncolt a rét felett – Panka csak nézte őket.
És közben egyre szomorúbb lett. Mert a színei ugyan ragyogtak – de a szíve sápadt lett.
Egy napon, mikor az ég már hűvös derűvel borult az erdő fölé, egy idős pillangó szállt mellé. A szárnyai kopottak voltak, halványak, de a szeme… az ragyogott.
– Panka, miért nem repülsz?
– Félek – suttogta. – Félek, hogy elszáll belőlem a szépség.
Az idős pillangó elmosolyodott.
– Nézd meg jól a szárnyaim. Már nem olyanok, mint régen. De tudod, mit lát bennük, aki figyel?
Minden egyes elszállt szín helyén egy történet lakik. Egy napfényes tánc. Egy eső utáni csók a leveleken. Egy bátor repülés a szélben.
– De ha elillan a szépségem… mi marad?
– Az, aki voltál, és aki leszel. A színek elmúlhatnak, Panka, de amit megélsz általuk – az örökké benned marad.
Panka nem válaszolt rögtön. De másnap reggel, amikor a rét felett a hajnali köd még táncolt, felszállt. Magasra. Bátran.
És igen – a nap megcsókolta a szárnyait. A szél játszott vele. A színei változtak, halványultak – de közben a mosolya egyre fényesebb lett.
Mert megtanulta:
a szépség nem attól múlik el, hogy változik – hanem attól, ha elrejtjük.
Balázs becsukta a levelet. Egy valódi pillangó szállt le a kezére. A szárnyai már nem voltak élénkek – de volt bennük valami, amit nem lehetett nem észrevenni.
Bátorság. És béke.
Itt a vége, fuss el véle.