Egy ködös, nyúlós délutánon Balázs elbújt a Mesefa tövében. Aznap valahogy semmi nem volt elég érdekes. Az új játszóházban is járt már – csúszda, párnahegy, mászórúd… színes, hangos, rendes. De Balázs szerint valahogy túl rendes. Minden ott volt, ahol lennie kellett. Minden szivacs új volt. És minden labda kerek. Unalmasan tökéletes.
– „Lehet, hogy a képzeletemnek már nincs mit csinálnia” – motyogta maga elé.
A Mesefa megrezzent. A levelek között halkan zizegve bújt elő egy levél – sárga, de kék szélű, mint a kisautók, amiket a játszóházban soha nem lehetett felborítani. Balázs kinyitotta, és olvasni kezdett.
A játszóház, ami csak akkor ébredt fel, ha senki sem nézte
A város szélén állt egy vadonatúj játszóház. Hatalmas volt, színes, puha, és mindenki szerette. A gyerekek ugráltak, futottak, kúsztak és gurultak benne.
De volt ott valami, amit senki sem tudott:
Amint bezárták az ajtót, és az utolsó cipő is elcsendesedett a polcon – a játszóház… felébredt.
Nem hangosan. Nem félelmetesen.
Csak épp elkezdett… gondolkodni.
A párnák megmozdultak. A mászórudak meghajoltak.
A piros csúszda odasúgta a labdamedencének:
– „Ma éjjel építsünk valami újat.”
És megépítettek.
Egy másik gyerekrajz alapján, amit délután a falra tűztek, megalkottak egy hatalmas, spirális csúszdalényt.
A párnákból bolyhos lépcsők lettek, a mászórúd pedig hintává hajlott – de csak hajnalra. Mire a takarítók jöttek, minden visszahúzódott. Vissza a rendbe.
Az éjszakai játszóházban nem volt szabály.
A labdák néha gúlát építettek, a tornyok titkos ajtókat nyitottak.
És a plafonon egy régi szellőzőrács mögött élt egy figura, akit senki nem látott –
Rugó Úr, aki a gyerekek ötleteiből rakott össze új játékokat.
Volt, hogy a hintából lufi-lift lett.
Máskor a csúszdából alagút, ami egy másik játszóházba vitt – olyanba, ami még nem is létezett.
És ezt senki sem tudta. Kivéve egy gyereket.
Maja volt az, aki egyszer, véletlenül, visszalopózott a kabátjáért, mikor már bezárták a kaput.
És akkor meglátta.
A párnák maguktól ugrottak helyre. A csúszda halkan sóhajtott. A játszóház – mintha megfeszítette volna magát, és úgy tett, mint aki alszik.
Maja nem szólt senkinek. De onnantól kezdve, minden este lerajzolta, mit szeretne másnap. Egy rakétacsúszdát. Egy tappancsos lépcsőt. Egy olyan medencét, ahol a labdák zenélnek.
És a játszóház… meghallotta.
Reggelenként a felnőttek csodálkoztak:
– „Ez a csúszda nem itt volt tegnap.”
– „Mintha több párna lenne ma…”
– „Ki rajzolta ezt a furcsa szörnylépcsőt?”
Maja csak mosolygott.
Mert tudta, hogy amit megálmodott, az nem csak játék. Hanem életre kelő ötlet.
És az a legnagyobb varázslat.
Balázs becsukta a levelet. A piték, a szivacsok, a tökéletesen lekerekített labdák… már nem is tűntek olyan unalmasnak.
Talán csak meg kell álmodni bennük valamit.
És lehet, hogy holnap már máshogy kelnek fel.
Itt a vége, fuss el véle.
Tanulság:
A képzelet nem csak játszik – épít. És néha éjjel dolgozik helyetted.
