„Az ajándék, amit nem lehet becsomagolni”
Anna azon a télen különösen magányosnak érezte magát. A férje évekkel ezelőtt elment, a gyerekei pedig már régen kirepültek. A karácsony közeledett, de a házában csak a halkan zümmögő hűtő hangja kísérte az estéit. Az ablakból figyelte, ahogy a szomszédok fenyőfát visznek haza, és az utcán fények gyúlnak, de nála a nappali sarkában még mindig ott állt az üres hely, ahova régen a fa került.
Szenteste délutánján csengettek. Amikor kinyitotta az ajtót, egy nagy, átlátszó díszdoboz állt a küszöbön, tetején ezüstszínű masnival. A doboz oldalán egy papírcímke lógott: „Az első közös emlékünk”. Odabent egy aprólékosan kidolgozott, élethű kis figura állt — egy vidám kisfiú mosolygott rá, nyakában fényképezőgép.
Anna értetlenül emelte ki a különös ajándékot. Amint azonban a kezébe vette, a figura szeme felragyogott, és a szobát betöltötte egy meleg fény. A kisfiú alakja lassan valódi emberré változott — egy kedves, tündéri gyerek állt előtte, aki azonnal megszólalt:
– Szia, Anna néni! Én vagyok Dani. Anyukám azt mondta, hogy idén veled szeretném tölteni a délutánt.
A következő órákban Dani minden sarkot lefényképezett: a régi könyvespolcot, a csipketerítőt a dohányzóasztalon, és Annát, ahogy óvatosan forró csokit önt két bögrébe.
Amikor eljött a búcsú ideje, Dani egy kis albumot adott át neki tele a nap emlékeivel, majd újra a díszdobozban állt, és lassan visszaváltozott a kis figurává. Anna pedig tudta: ez az ajándék soha nem veszti el a varázsát.
