Aznap este Balázs szokatlanul sokáig fennmaradt. A kert fölött már sötétedett, a levegőben érezni lehetett az esti harmat illatát. A Mesefa csendben állt, mintha aludna, de Balázs tudta, hogy a történetei sosem pihennek.
Leült a fa tövébe, és figyelte, ahogy a hold lassan felbukkan a fák mögött. Ekkor egy apró, ezüstös levél vált le az egyik ágról. Lebegett, pörgött, majd puhán Balázs ölébe hullott. A levél meleg volt, mintha a holdfény simogatta volna, és amikor kihajtotta, egy új történetet talált benne…
Messze, az erdő mélyén élt egy kis bagolyfióka, akit Bíborkának hívtak. Puha, bársonyos tollai szürkésbarnán csillogtak, és a szemei akkorák voltak, mint két őszi szilva.
Bíborka különös volt a baglyok között: félt a sötéttől.
Amikor a nap lenyugodott és a csillagok felgyulladtak, a testvérei vidáman suhantak ki a fészekből. Bíborka viszont szorosan az odú szélébe kapaszkodott, és le sem merte hunyni a szemét – nehogy valami ijesztő történjen.
– Gyere, Bíborka! – hívta a bátyja. – Éjszaka a legszebb az erdő!
– Inkább majd nappal… – felelte Bíborka halkan.
Nappal próbálgatta a szárnyait, amikor a fény mindent láthatóvá tett – de olyankor minden barátja aludt, és az erdő is csendes volt.
Egy este, amikor a szél finoman fújdogált, egy apró, pislákoló fény jelent meg Bíborka mellett. Egy szentjánosbogár volt, aki barátságosan biccentett.
– Szia! Lilla vagyok – csilingelte a hangja. – Miért ülsz itt egyedül, mikor az éjszaka tele van csodákkal?
– Mert… félek a sötétben – vallotta be Bíborka.
Lilla közelebb repült.
– Akkor gyere velem. Megmutatom, hogy a sötét nem félelmetes – suttogta.
És elindultak. Lilla fénye lágyan világította meg az utat. Ahogy suhantak a fák között, Bíborka először vette észre, hogy a sötétnek is van színe: mély kék, puha szürke, ezüstös fehér.
Elértek egy tisztáshoz, ahol apró gombák világítottak a földön, mintha az erdő padlóján csillagok születtek volna. Tovább repültek egy tóhoz, amelynek tükrén a holdfény táncolt, a víz felszínén pedig békák ugráltak csobbanva.
– Látod? – kérdezte Lilla. – A sötét nem üres. Tele van titkokkal.
Bíborka szeme csillogott. – Eddig sosem vettem észre…
A kis bagoly egyre bátrabban repült. Már nem csak Lilla fényét követte, hanem a saját szárnyainak suhanását is élvezte a hűvös éjszakai levegőben. Mire visszaértek az odúhoz, a félelem szinte teljesen eltűnt.
Másnap este Bíborka már a testvéreivel együtt indult vadászni és felfedezni. Tudta, hogy ha valaha újra félne, csak fel kell idéznie a gombák fényét, a tó tükrét, és Lilla meleg, barátságos ragyogását.
Balázs a levél végére érve a hold felé nézett. A Mesefa levelei halk susogással bólogattak, mintha ők is azt mondanák: Minden sötétség rejteget valami szépet – csak meg kell találni.
Balázs mosolyogva dőlt hátra a fa törzsének, és hagyta, hogy a holdfény rátelepedjen, mint egy puha takaró.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra szólít, újabb történet érkezik.
