Aznap délután az ég komor felhőkkel borult be. Balázs a Mesefa tövében ült, és hallgatta az eső első cseppjeinek halk kopogását. A levegőben friss, földes illat terjengett.
A Mesefa ágai lassan ringatóztak, mintha figyelnék a fiú gondolatait. Egyszer csak egy sötétzöld, fényes levél vált le a legfelső ágról. Olyan volt, mint egy pici, természetes esernyő. Balázs elkapta, kinyitotta, és a levél belsejében egy új történet lapult… egy sünről.
Egyszer volt, hol nem volt, az erdő szélén élt egy apró, szelíd sünlány, akit Borcsának hívtak. Borcsa nagyon szerette az erdőt: a gombákat, a lehullott leveleket, a szellőt, ami végigsimogatta a tüskéit.
Csak egy dolgot nem szeretett: az esőt.
Nem mintha nem lett volna szép, ahogy a cseppek gyöngyökként ülnek a fűszálakon… de az ő tüskéi hamar megteltek vízzel, és ilyenkor fázott, nehéznek érezte magát, és alig tudott lépni.
Egy esős reggelen, amikor az ösvényen ballagott, talált valamit: egy régi, szakadt, pöttyös esernyőt. A nyele félig elrohadt, a vászna lyukas volt, de még így is különös, vidám látványnak tűnt a szürke erdőben.
– Hát te kihez tartozol? – morfondírozott Borcsa. Az erdő csendben volt.
Nem tudta használni, mert túl kicsi volt hozzá, de hirtelen ötlete támadt. Elhatározta, hogy elülteti az esernyőt.
– Ha a makkból tölgy nő, miért ne nőhetne ki az esernyőből… egy esernyőfa? – gondolta bizakodva.
Az erdő állatai kinevették.
– Borcsa, esernyőből nem nő semmi! – csipogta a szajkó.
– Inkább keress egy bokrot, az legalább árnyékot ad – tanácsolta a mókus.
De Borcsa nem törődött velük. Keresett egy napos tisztást, óvatosan a földbe szúrta az esernyő nyelét, és minden nap meglocsolta. Néha vízicsigát hozott, hogy “besegítsen”, néha leveleket rakott köré, hogy ne fázzon éjszaka.
Eltelt egy hét. Semmi.
Eltelt egy hónap. Még mindig semmi.
A többiek már nem is beszéltek róla. De Borcsa minden nap ott volt. Locsolta, gondozta, mesélt neki az esőről, a napsütésről, és arról, hogy mennyire várja.
És egy tavaszi hajnalon megtörtént a csoda. A földből egy apró, fénylő szár bújt ki, rajta egy levéllel, ami pont úgy nézett ki, mint egy miniatűr esernyő. Napról napra nőtt, terebélyesedett, míg végül hatalmas, kupola alakú lombot növesztett. A levelei simák voltak, és úgy peregtek le róluk a vízcseppek, mintha üvegből lennének.
Amikor legközelebb esett az eső, a fél erdő odasereglett. A madarak a levelek alá bújtak, a nyulak szárazon maradtak, még a mókus is ott szárította a farkát.
– Látod, Borcsa? – mondta a szajkó bocsánatkérő hangon. – Igazad volt.
Borcsa csak mosolygott. Nem mondta, hogy “megmondtam”, csak odébb húzódott, hogy mindenkinek jusson hely a fa alatt. Mert tudta, hogy a legjobb dolgok azok, amiket türelemmel és szeretettel nevelünk.
És onnantól, ha eső jött, az állatok már nem bújtak el – hanem Borcsa esernyőfája alá gyűltek, és együtt hallgatták a cseppek vidám kopogását.
Balázs a levél végére érve felpillantott a Mesefára. A lombja sűrűn borult fölé, és hirtelen úgy érezte, mintha ő is egy hatalmas, zöld esernyő alatt ülne.
A fa mintha mosolyogna a leveleivel.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, újabb történet érkezik.
