A kiskutya alig néhány napja került új otthonába. A ház tele volt új illatokkal, zajokkal, minden sarkában felfedeznivaló rejlett. Lelkesedése határtalan volt, apró farkát szüntelenül csóválta, ahogy minden zugot végigszimatolt. Ám egyszer csak megállt egy lépcső előtt. A lépcső magasnak tűnt, szinte lehetetlen akadálynak. Odafentről a gazdája nevetése és hívogató hangja hallatszott, de a kölyök teste még túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy könnyedén feljusson.
Először félénken próbálkozott. Nekirugaszkodott, de visszacsúszott. Másodszor is megpróbálta, de csak karmolásnyomokat hagyott a fa oldalán. A harmadik próbálkozásnál már apró nyüszítés is kiszökött a torkán, a szeme tele lett csalódottsággal, és végül leült a lépcső elé. Nézte a fokokat, amelyek olyan közel voltak, mégis olyan elérhetetlennek tűntek.
Ekkor a gazdája leguggolt a lépcső tetején, és lágy hangon megszólította: „Gyere, kicsikém, meg tudod csinálni!” A hang olyan volt, mint egy meleg ölelés, és a kiskutya új erőt érzett magában. Felállt, egy mély szusszanás után újra nekirugaszkodott – és ezúttal sikerült. Felért az első fokra. Reszketett a lába, de a szíve megtelt örömmel. A gazdi tapsolt, ő pedig boldogan csóválta a farkát, mintha a világ tetején állna.
Onnantól kezdve minden nap próbálkozott. Hol ügyetlenül, hol bátrabban, de sosem adta fel. Egy nap már nemcsak az első fokot, hanem az egész lépcsőt meghódította. Az akadály, ami kezdetben ijesztőnek tűnt, már csak játék volt számára. És bár később sokkal nagyobb kihívásokkal is szembe kellett néznie – kerítésekkel, patakokkal, hosszú utakkal – mindegyiket ugyanolyan bátorsággal győzte le, mint azt a bizonyos első lépcsőfokot.
És így lett a kiskutya számára a lépcső nemcsak egy tárgy a házban, hanem élete egyik legnagyobb tanítómestere. Megmutatta neki – és gazdájának is –, hogy az első lépés mindig a legnehezebb, de ha egyszer megtesszük, onnantól minden lehetséges.
