Egy színes nyári délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és a kertben csicsergő verebeket figyelte. Egyikük mindig megpróbálta utánozni a másikat, de a hangja rekedten elcsúszott, és végül mindenki nevetésben tört ki.
Balázs elgondolkodva nézett fel a lombokra:
– Vajon mi van akkor, ha valaki sosem tud másokat utánozni?
Ekkor a Mesefa megzörrent, és egy tarka, piros-zöld levelű ágat eresztett le. Az ágon egy tekercs ült, mintha maga a szél sodorta volna. Balázs kibontotta – és így kezdődött a történet.
A trópusi erdőben élt egy fiatal papagáj. Tollai csillogtak a napfényben: piros, zöld, kék és sárga színek váltakoztak rajta, akár egy repülő virág. De hiába volt gyönyörű, egy dolog miatt szomorú volt: nem tudta utánozni a többieket.
A papagájok egész nap énekeltek, fütyültek, ismételték az erdő hangjait. A fiatal papagáj azonban, bárhogy is próbálkozott, a hangja mindig másképp szólt. Hol túl mély volt, hol túl magas, hol pedig dallamosan hullámzott.
– Miért nem tudom ugyanazt mondani, mint ti? – kérdezte szomorúan.
A többiek nevetgéltek. – Te bizony elfelejtettél ismételni!
A papagáj bánatosan repült egyik ágról a másikra. Azt hitte, sosem lesz jó társa a többieknek.
Egy este azonban különös dolog történt. A szél nagy erővel rázta az erdőt, a majmok riadtan kapaszkodtak a fákba, a tigris morgott, a madarak ide-oda rebbentek. A sok zaj között senki sem értette a másikat.
A kis papagáj félelmében felkiáltott – de a hangja olyan tisztán, dallamosan szállt végig az erdőn, hogy mindenki megállt. A majmok, a tigris, a madarak mind felfigyeltek rá. A különös hang átütött a zajon, és valahogy mindenki megértette belőle: „Nyugalom, együtt biztonságban vagyunk.”
A szél lassan elcsitult, az állatok pedig köré gyűltek.
– Ez csodálatos volt! – mondta a bölcs öreg tukán. – A te hangod nem utánzás. Ez a te saját dallamod, ami összeköt bennünket.
A papagáj szeme felcsillant. Többé nem szégyellte, hogy más, mint a többiek. Mert rájött: épp az teszi különlegessé, hogy a hangja egyedi – olyan dallam, ami békét és összhangot hoz az erdőbe.
És attól a naptól kezdve, ha a dzsungelben zűrzavar támadt, mindenki csak a kis papagáj énekére várt.
Balázs elmosolyodott, és a kert madaraira pillantott. A rekedtes kis veréb most újra próbált utánozni – de Balázs már tudta: lehet, hogy az ő saját hangja is egyszer még különlegesnek bizonyul.
A Mesefa lombjai zizegtek, mintha egy apró dallamot dúdoltak volna, és Balázs szíve könnyű lett.
Itt a vége, fuss el véle.
