A királynő nyakéke
Volt egyszer egy királyság, amelyet bölcsességéről és békéjéről ismertek. Az uralkodó, Izolda királynő, nem csupán szépségével, hanem jóságával hódította meg népe szívét. Egyetlen kincset őrzött legféltettebben: egy nyakéket, amelyet még édesanyjától kapott halála előtt. A láncot a legfinomabb mesterek készítették, minden kristály egy-egy könnycseppet jelképezett, amit a világ fájdalmáért hullattak, közepén pedig ott ragyogott a rubin, a szív jelképe.
A legenda szerint a nyakék különleges erővel bírt: aki tiszta szívvel viselte, annak szavai békét hoztak a legádázabb ellenség közé is, s könnyei gyógyították a beteg szíveket.
Ám egyszer háború tört ki a birodalom határain. A szomszédos uralkodó, akit hatalomvágy fűtött, meg akarta szerezni a nyakéket, mert azt hitte, általa minden népet uralma alá hajthat. Izolda azonban nem a harcot választotta. A nyakéket nyakába akasztva, egyedül indult a csatatérre, és a két hadsereg közé állt.
Csend lett. Az emberek szeme a rubin vörös fényére szegeződött, amely a lemenő nap sugaraitól úgy izzott, mintha maga az élet szíve dobogna benne. Izolda szelíd, de erős hangon szólt:
– Ez a kő nem a hatalomé, hanem a szívé. Nem a kardoké, hanem a könnyeké. Ha elveszitek, nem győzelmet, hanem pusztulást találtok. De ha megértitek, hogy minden könnycsepp mögött egy ember sorsa rejlik, békét hozhat nektek is.
Az ellenség királya remegett. A szíve mélyén valami megmozdult: gyermekkora emléke, mikor édesanyja könnyeit törölte. És akkor megértette. Leszállt lováról, és letette kardját. A háború véget ért, anélkül, hogy egyetlen fegyvert is emeltek volna.
A nyakék pedig azóta is a béke jelképe lett. Nem az ékszer fénye, hanem a mögötte húzódó emlékezet: hogy a világot nem kardok, hanem szívek változtatják meg.
