Tudod, van valami különleges a Golden Globe-ban, ami mindig is megkülönböztette az Oscar-díjadástól. Míg az Oscar komoly, merev és olykor kicsit túl ünnepélyes, a Golden Globe mindig is úgy érezte magát, mintha Hollywood egy nagy házibulija lenne, ahol a sztárok tényleg jól érzik magukat. És ez nem véletlen – ez a díj történetéből fakad.
Kezdetek: Amikor még csak egy pergamen volt a díj
Képzeld el: 1944 januárja, a 20th Century Fox stúdió területe. Egy csoport külföldi újságíró – akik Hollywoodból tudósítanak európai, ázsiai és más nem-amerikai kiadóknak – összejön egy egyszerű ebédre. Nincs aranyozott szobor, nincsenek luxusruhák és vörös szőnyeg. A nyertesek egy tekercset, egy egyszerű pergament kapnak. Jennifer Jones viszi haza a legjobb női főszereplő díját a „The Song of Bernadette” című filmért, Paul Lukas pedig a „Watch on the Rhine”-ért.
Ez az egész azért indult, mert ezek az újságírók, akik 1943 októberében alapították meg a Hollywood Foreign Correspondents Associationt, szerettek volna egy rendezettebb módot találni arra, hogy a filmes híreket eljuttassák a tengerentúli piacokra. És mi lett volna jobb, mint egy saját díjátadó? De senki nem gondolta volna akkor, hogy több mint nyolc évtizeddel később még mindig itt tartunk.
A következő évben, 1945-ben annyira szűkösek voltak az anyagiak, hogy a Beverly Hills Hotelben tartott egyszerű rendezvényre Joan Bennett kertésze hozott virágokat az asztalokra. Az újságírók maguk adták át a díjakat. De ekkor már megjelent az az ikonikus szobor, amit ma is ismerünk: egy arany földgömb, körülölelve egy filmtekerccsel.
A növekedés és a szakadás
Az 1950-es évek érdekes időszakot hoztak. Egyrészt 1951-ben a szervezet úgy döntött, hogy ketté osztja a legjobb film, színész és színésznő kategóriákat dráma, illetve musical/vígjáték kategóriákra, hogy egyik műfaj se érezze hátrányban magát. Ez máig megkülönbözteti a Golden Globe-ot más díjaktól, és talán ez az egyik oka, hogy miért érzik sokszor igazságosabbnak – több film kap esélyt.
De ugyanebben az évtizedben valami furcsa is történt. A tagok között filozófiai nézeteltérések alakultak ki, és 1950-ben a szervezet kettészakadt. Az egyik csoport megtartotta a Golden Globe-ot, a másik pedig elkezdte osztogatni a „Henrietta” díjakat, amelyet Henry Gris elnökükről neveztek el. Öt évig így működtek párhuzamosan, amíg 1955-ben újra egyesültek Hollywood Foreign Press Association néven.
1952-ben létrehozták a Cecil B. DeMille-díjat, amellyel az „entertainment ipar kiemelkedő alakjait” ismerik el, és az első kitüntetett maga DeMille volt. A televízió kategóriákat 1956-ban vezették be, amikor a kis képernyő elkezdte átformálni az amerikai háztartásokat. És 1958-tól az NBC elkezdte közvetíteni a műsort, így a Golden Globe igazi nemzeti eseménnyé vált.
Botrányok, viták és újjászületés
Persze nem volt mindig felhőtlen az út. Az 1960-as években az FCC betiltotta a műsort bizonyos etikai problémák miatt. Az elmúlt évtizedben pedig komoly kritikák érték a szervezetet, különösen 2021 körül, amikor kiderült, hogy egyetlen afro-amerikai tagja sincs a Hollywood Foreign Press Associationnak. Ez óriási botrányt kavart, és reformokat eredményezett.
2023-ban aztán a legnagyobb változás történt: az Eldridge Industries megvásárolta a szervezetet, és 2024-re a szavazók száma kibővült 325 globális újságíróra. A HFPA-t pedig átkeresztelték Golden Globe Foundation-re. Ez egy teljesen új korszak kezdete volt.
A 2026-os díjátadás: Visszatérés a gyökerekhez?
És itt tartunk most, 2026. január 11-én, a Beverly Hilton Hotelben. Nikki Glaser műsorvezető, aki élesen szellemes nyitómonológjával azonnal célba veszi George Clooney-t és Leonardo DiCaprio-t. Ez az, amit szeretünk a Golden Globe-ban – nem veszik olyan komolyan magukat, mint kellene.
Az idei díjátadó különleges volt. Paul Thomas Anderson „One Battle After Another” című filmje négy díjat söpört be, köztük a legjobb vígjáték vagy musical díját. Ez Anderson egyik legkönnyedebb filmje, és látszik, hogy a szavazók értékelték a fresh megközelítést. Timothée Chalamet ismét bizonyított a „Marty Supreme”-mel, míg Rose Byrne az „If I Had Legs I’d Kick You” című alkotással hozott meglepetést.
A drámai kategóriában a „Hamnet” dominált, Jessie Buckley pedig lenyűgöző alakítást nyújtott. Wagner Moura „The Secret Agent” címszerepével vitte el a legjobb férfi főszereplő díját – egy olyan teljesítmény, ami bizonyítja, hogy a Golden Globe valóban nemzetközi.
A tévés kategóriák pedig? Ott a Netflix „Adolescence” című minisorozata volt a király, Stephen Graham, Owen Cooper és Erin Doherty mind díjat kaptak. Ez az a sorozat, ami megmutatta, hogy a streaming platformok már nem csak „alternatívák” – ők állítják a mércét.
Miért számít még mindig?
Nyolcvan év után felmerül a kérdés: miért számít még mindig a Golden Globe? Talán azért, mert ez az egyetlen díjátadó, ahol a sztárok tényleg lazák, ahol az asztalok mellett ülnek pezsgővel, és ahol a műsorvezetők büntetlenül viccelődhetnek velük. És talán azért is, mert a külföldi újságírók perspektívája más – nem csak az amerikai ízlést tükrözik, hanem egy globális szemléletet.
Az idei gálán is volt egy megható pillanat, amikor Ejae énekesnő könnyekkel a szemében fogadta el a legjobb eredeti dal díját a „Golden” című dalért. Vagy amikor Noah Wyle megölelte George Clooney-t a színpadra menet, egy rövid „ER” reunion-t ajándékozva a közönségnek. Ezek azok a pillanatok, amiért nézzük.
Végül is, ami 1944-ben egy egyszerű ebédként kezdődött egy stúdió területén, mára Hollywood egyik legikonikusabb eseményévé nőtte ki magát. És talán ez a legszebb benne: bármilyen sok változáson ment is keresztül, a Golden Globe megőrizte azt a szellemet, amivel kezdődött – újságírók, akik szeretik a filmet, és meg akarják ünnepelni azokat, akik készítik.
