Nem tudjuk pontosan, mikor történt. De valahol, valamikor elmaradt az a mozdulat, hogy leemeljünk egy könyvet a polcról. Nem drámaian, nem egyszerre, nem hangosan – csak úgy, csendben. Már nem volt kedv. Aztán idő sem. Aztán észrevétlenül inger sem. Pedig régen ott volt: a vasárnap délután része, egy utazás kelléke, egy ajándék, amit szeretetből adtak.
Ma meg inkább feloldjuk magunkat az értesítések között. Pörgetünk, lapozunk – de csak a képernyőn.
A könyv meg csak ott van. A polcon. Vagy dobozban. Vagy már sehol.
Valaha bementünk könyvesboltba. Nem mindig céllal, csak úgy.
Illatot keresni. Lapozgatni. Megállni egy borító előtt, amit még sosem láttunk, és érezni: valamit mond nekünk.
Most már mindent előre tudunk. A borítót is. A fülszöveget is. A véleményeket is.
És ha nem tudjuk, akkor „megguglizzuk”, mielőtt belemennénk.
A könyv pedig türelemmel vár.
Ahogy csak a könyvek tudnak.
Mert egy könyvet kézbe venni nem csak olvasás.
Egy könyvet fogni lehet. Súlya van. Szaga. Hangja, amikor kinyitod.
Minden kicsit emlékeztet valamire: a régi buszútra, amikor a hátizsákból húztad elő. A nyárra, amikor egy padon olvastad. A kávéfoltra a 82. oldalon.
Az e-könyv nem tesz ilyet. Az Instagram-poszt sem.
Egy könyv nem csak történetet mesél – élethelyzetet őriz.
És lehet, hogy már tényleg nincs rá idő.
Lehet, hogy ha van is, nincs hozzá fej.
A nap végén csak csendet akarunk. Vagy semmit.
De talán pont ebben van az igazi ellentmondás:
a könyv nem fáraszt – hanem kivesz a fáradtságból.
Nem elvár, nem tol, nem sürget. Ott nyílik ki, ahol hagytad. Azt mondja el, amire pont akkor vagy kész.
Nem kell regényt olvasni. Lehet vers is. Vagy három oldal egy régi kedvencből. Vagy csak a kezünkbe venni. Leülni, tenyerünkre hajtani. Érezni, hogy valami emberi van benne. Egy másik elme hangja. Egy másik idő. Egy másik tempó.
A könyv ma már nem a leggyorsabb út. Nem a leghasznosabb sem. De az egyik utolsó valódi.
