Egy napsütéses délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt.
A hatalmas fa levelei halkan susogtak a szélben, mintha titkokat mesélnének. Balázs már tudta: ha a Mesefa így susog, akkor valahol egy új történet születik.
– Mesefa, ma milyen kaland vár rám? – kérdezte kíváncsian.
A fa egyik ága finoman meghajolt, és egy csillogó levél hullott Balázs tenyerébe. Amikor hozzáért, a világ körülötte lassan megváltozott. A rét eltűnt, és egy zöld, napsütötte szavannán találta magát.
Nem messze tőle egy hatalmas, kedves szemű elefánt állt, aki épp a fülét legyezgette.
– Ó, szervusz! – trombitált barátságosan. – Te biztos Balázs vagy. Vártunk rád!
Balázs meglepődött.
– Vártatok?
– Bizony! – mondta az elefánt. – Mert eltűnt a nevetésünk.
– A nevetésetek? – kérdezte Balázs.
Ekkor a fű közül egy pocakos víziló bukott elő, aki vidáman csobogott egy kis tóban.
– Igen! – mondta a víziló. – Régen minden este nevettünk. De ma valahogy senki sem találja a nevetést.
Balázs elgondolkodott.
Ekkor egy apró, furcsa kis lény szaladt oda. Olyan volt, mintha egy mókus és egy nyuszi keveréke lenne, hosszú fülekkel és csillogó szemekkel.
– Sziasztok! Én vagyok Tingrincs! – mondta pattogva. – Én kerestem minden bokor alatt, de sehol sincs a nevetés!
Balázs elmosolyodott.
– Talán nem elveszett… csak elbújt.
Abban a pillanatban egy villámgyors árnyék suhant át a mezőn. Egy kecses gepárd állt meg mellettük, lihegve.
– Körbefutottam az egész szavannát – mondta. – De nem találtam semmit.
Balázs körbenézett. Az elefánt komolyan nézett, a víziló sóhajtott, Tingrincs a fülét vakarta, a gepárd pedig türelmetlenül topogott.
A fiú ekkor halkan megszólalt:
– Mondjatok valami butaságot.
– Butaságot? – kérdezte az elefánt.
– Igen! Olyat, ami kicsit vicces.
A víziló gondolkodott, majd megszólalt:
– Egyszer próbáltam fára mászni… de a fa inkább lemászott rólam!
Egy pillanat csend lett.
Aztán Tingrincs hirtelen felnevetett.
– Ez nagyon buta volt!
A gepárd kuncogni kezdett.
Az elefánt trombitált egyet, amitől a víziló még jobban nevetett.
Nemsokára már mindannyian nevettek – még Balázs is.
A nevetés úgy gurult végig a mezőn, mint egy vidám kis labda.
Az elefánt végül megszólalt:
– Most már értem. A nevetést nem lehet elveszíteni.
– Igen – bólintott Balázs. – A nevetés ott van, ahol együtt vagyunk.
A Mesefa levele ekkor újra felragyogott Balázs kezében, és a szavanna lassan eltűnt.
Amikor kinyitotta a szemét, már újra a Mesefa alatt ült.
A fa halkan susogott.
Mintha azt mondaná:
– A legszebb mesék mindig ott kezdődnek, ahol valaki mosolyog.
Balázs pedig elmosolyodott.
Mert tudta:
a következő kaland már úton van.
