Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt ült. A nap már lebukott, az erdő sötétbe borult. Balázs sóhajtott.
– Most minden szín eltűnik. Milyen unalmas lehet éjjel élni…
A Mesefa lombjai susogtak, és egy szürkésbarna levél hullott az ölébe. Amikor szétnyitotta, halk derengés áradt belőle, és lassan kibomlott egy történet.
Az erdő mélyén egy kis bagoly élt. Minden este ugyanazt panaszolta:
– Nem igazság! Soha nem látom a nappali világ szépségeit. A virágok pirosát, a tó kékjét, a pillangók szárnyait… Csak szürke és sötét minden.
Egy öreg bagoly, aki egy vastag tölgyfa ágán üldögélt, bölcsen így felelt:
– Tévedsz, kicsi. Az éjszaka is tele van szépséggel, csak meg kell tanulnod látni és hallani.
A kis bagoly morcosan fordult el, de másnap éjjel megpróbált figyelni. És akkor vette észre az első titkot: a szemei a sötétben is látnak, sokkal jobban, mint bárki másé. A fák ágai, a fű mozgása, a szél játékai mind élesen rajzolódtak ki előtte.
Aztán meghallotta a második titkot: a fülei olyan élesen hallottak, hogy még az egér apró lépteit is észrevette a fű között. Hallotta a sün motozását, a denevér szárnyának surrogását.
És egy este kipróbálta a szárnyait is. Először félve repült, majd egyre bátrabban. És rájött a harmadik titokra: repülése hangtalan volt. Tollai úgy simultak egymásra, hogy nem zizzentek, nem suhogtak. A világ aludt, ő pedig észrevétlenül suhant fölötte.
Másnap, amikor a csillagok ragyogtak, a kis bagoly próbát tett. Leszállt egy ágra, és a fejét oldalra billentve figyelte a bokrot. Apró mocorgást hallott – észrevette a kis egeret, akit más nem látott volna. A bagoly nem bántotta, csak nézte, és közben büszkén gondolta:
– Most már tudom, miért különleges az éjszaka.
Hajnal felé, amikor a világ lassan világosodott, a kis bagoly az öreghez repült.
– Igazad volt – mondta. – Én nem a nappalt kaptam ajándékul. Hanem az éjszaka titkait.
Az öreg bagoly szeme megcsillant.
– Látod? Nem kell irigyelni a nappalt. A világ akkor teljes, ha mindenki a saját idejében ragyog. A nappal a pacsirtáé, az éjszaka a miénk.
Attól kezdve a kis bagoly soha többé nem panaszkodott. Büszkén suhanva járta az eget, megtanulta szeretni a hold fényét, a csillagok ragyogását, és a csendet, amelyet csak ő értett igazán.
Balázs a levél végére ért, és felnézett az égre. A Mesefa lombjai között tényleg ott ült egy bagoly. Szemei nagyok és fényesek voltak, mintha csillagok bújtak volna beléjük.
– Igazad van… – suttogta Balázs. – Az éjszaka tényleg tele van titkokkal.
A bagoly ekkor halkan huhogott, mintha helyeselne.
Itt a vége, fuss el véle.
