Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek halkan zizegtek, mintha suttogtak volna egymásnak. A fa mély, meleg hangon szólt:
– Ma elrepítelek a tengerhez, Balázs. Ott él egy különleges barátom, aki a hullámok között énekel.
Balázs mosolyogva lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már egy homokos tengerparton állt. A nap lemenőben volt, az ég rózsaszín és arany színekben ragyogott, a víz pedig csillogott, mintha apró drágakövek úsztak volna benne.
Egyszer csak egy mély, zengő hang töltötte be a levegőt. Balázs körbenézett, és a tengerből egy hatalmas, kék bálna bukkant elő. A teste úgy fénylett, mintha az ég csillagai bújtak volna a bőre alá.
– Szervusz, kicsi barátom – szólt kedvesen. – A nevem Mira, és én őrzöm a tenger dalát.
Balázs tágra nyílt szemmel nézett rá.
– A tengernek… dala van?
– Igen – mosolygott Mira. – A tenger minden hangja, minden mozdulata együtt alkotja a dalát. A hullámok zúgása, a halak suhanása, a buborékok pukkanása, még a csend is benne van. Ez mind a tenger dala része.
Balázs figyelt, és hirtelen ő is hallani kezdte: a víz suttogott, a szél dúdolt, a sirályok énekeltek, mintha a világ egy hatalmas zenekar lenne.
– Gyönyörű! – suttogta.
Mira mosolyogva bólintott.
– Gyere, megmutatom közelebbről.
A bálna orrán keresztül egy puha, fénylő buborék emelkedett fel a levegőbe, és Balázs óvatosan belelépett. A buborék lassan a bálna hátára ereszkedett, és együtt merültek alá a tenger mélyére.
Odalent minden csillogott és mozgott. A halrajok úgy úsztak, mint táncoló szalagok, a medúzák fénye lágyan pulzált, a korallok között apró rákocskák kopogtatták ritmusukat.
– Nézd csak, Balázs – mondta Mira. – Minden apró lénynek megvan a maga hangja. Ha figyelsz, meghallod, hogy mind együtt zenélnek.
Balázs becsukta a szemét, és figyelt. Érezte, hogy a szíve is a tenger ritmusára dobban.
– Most már értem – mondta halkan. – A tenger dalát nem csak hallani kell, hanem érezni is.
– Így van – felelte Mira lágyan. – A természet dalát csak az hallja, aki nyitott szívvel figyel.
Lassan felértek a felszínre. A nap már lebukott a horizont mögé, és a víz aranyba öltözött. Mira halkan énekelni kezdett, mély, búgó hangja ringatta a hullámokat.
Balázs lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha az egész világ együtt énekelne vele.
Amikor kinyitotta a szemét, újra a Mesefa alatt ült. A fa levelei lágyan susogtak, mintha még mindig hallanák Mira dalát.
– Látod, Balázs – mondta a Mesefa. – A világ tele van dallal. Csak figyelned kell rá, és soha nem érzed magad egyedül.
Balázs mosolygott, és halkan dúdolni kezdte a tenger dalát, amit most már a szíve mélyén is ismert.
A világ tele van csodákkal — csak figyelnünk kell rájuk. A természet legszebb dallamait nem a fülünkkel, hanem a szívünkkel halljuk meg.
