Egy puha, esős délután Balázs a Mesefa alá kuporodott. A fű illata friss volt, a leveleken apró esőcseppek csillogtak, mintha pici gyémántok hintáznának rajtuk. A szél halkan susogott a lombok között, a faágak pedig úgy ringatóztak, mintha egy láthatatlan altatódalt dúdolnának.
Balázs felnézett a Mesefára, és mosolyogva megsimította a kérgét.
– Mesefa, mesélj nekem ma valami igazán izgalmasat… valamit a barátságról! – kérte.
Abban a pillanatban az egyik levél aranyosan felragyogott. Először csak pislákolt, mint egy szentjánosbogár, aztán egyre fényesebb lett, végül lassan, táncolva Balázs tenyerébe hullott.
Amint hozzáért, a világ körülötte megpördült.
A kert eltűnt.
A szél illata megváltozott.
Balázs pedig egyszer csak egy különös, ősi erdő szélén találta magát.
Az erdő tele volt hatalmas fákkal, széles páfrányokkal és óriási, mohás kövekkel. A levegőben madarak csiviteltek, távolról pedig vízcsobogás hallatszott. Nem volt ott semmi félelmetes – inkább olyan volt az egész, mint egy nagyon régi, nagyon titokzatos mesevilág.
Egy tisztáson négy különös barát állt egymás mellett.
Ott volt Moti, a kis fürge motkány, aki apró mancsaival mindent meg tudott javítani. Ha valami eldőlt, meglazult vagy eltörött, Moti máris ott termett, és ügyesen helyrehozta.
Mellette állt Manna, a nagy, bundás mamut, aki hatalmas volt ugyan, de a szíve még a bundájánál is puhább. Erős volt, mint egy domb, és ha kellett, meg tudott tartani bármit.
A harmadik barát Tigris Tódor volt, a kardfogú tigris. Fürge, bátor és villámgyors. Olyan ügyesen ugrott körről kőre, mintha a szél hátán szaladna.
A negyedik pedig Elmer volt, a bölcs elefánt. Hosszú ormányával messzire elért, nyugodt hangjával pedig mindig tudta, mit kell tenni, amikor mások már tanácstalanok voltak.
Amikor Balázs közelebb lépett, Elmer barátságosan rámosolygott.
– Szervusz, Balázs! Jó, hogy jöttél! Nagy szükségünk lesz ma a bátor szívre és az okos szemekre.
Balázs meglepetten pislogott.
– Rám?
– Igen ám! – cincogta Moti. – Nagy vihar készülődik, és segítenünk kell az erdei völgy lakóinak!
Balázs felnézett az égre. A felhők szürkék és puhák voltak, de egyre gyorsabban úsztak. A szél is élénkebben fújt, és a távolban halk morajlás hallatszott.
– Ha megérkezik az eső, a patak kiléphet a medréből – mondta Elmer. – Biztonságba kell helyeznünk a kisállatokat, és meg kell erősítenünk az ösvényt a dombnál.
– Induljunk! – trombitálta vidáman Manna, és máris megrengett alatta a föld egy picit.
A csapat elindult, Balázzsal együtt.
Nem telt bele sok idő, és máris megérkeztek az első próbatételhez.
Az ösvény fölé vezető domboldalról kisebb-nagyobb kövek kezdtek lefelé gurulni. Nem túl gyorsan, de épp eléggé ahhoz, hogy elállják az utat.
– Jaj, ezek teljesen eltorlaszolják az átjárót! – kiáltotta Moti.
– Beállok én eléjük! – mondta Manna bátran.
A mamut óvatosan előrelépett, erős lábaival megtámaszkodott, és ormányával meg a homlokával finoman félretolta a nagyobb köveket. Puff, puff, puff – a kövek sorra legurultak az ösvény mellé.
De ekkor egy kisebb kő egy bokor felé gurult, ahol apró erdei nyuszik bújtak össze reszketve.
– Arra! Arra! – mutatott Balázs.
Tódor egyetlen szökkenéssel ott termett, és úgy pattant a kő elé, mint egy ruganyos árnyék. Egy ügyes mancsmozdulattal eltérítette, Moti pedig gyorsan odafutott, és ágakkal kis korlátot épített, hogy több kő már ne gurulhasson arra.
– Hűha! – örvendezett Balázs. – Mindenki máshogy segített!
– Pont ez a barátság egyik titka – bólintott Elmer. – Nem egyformának kell lenni, hanem együttműködni.
A nyuszik boldogan integettek nekik, a csapat pedig ment tovább.
Nemsokára elértek a patakhoz.
Csakhogy a patak már nem is pataknak tűnt, hanem egy széles, csillogó, sebes folyónak. A víz gyorsan futott a kövek között, és a régi kis fahidat már majdnem el is sodorta.
A túlparton mókusok, sünik és egy csapat kacsa toporgott tanácstalanul.
– Át kell juttatnunk őket! – mondta Balázs.
– Építsünk új átkelőt! – cincogta Moti.
– Hozok farönköket! – mondta Manna.
– Én megnézem, hol a legkeskenyebb a víz! – szólt Tódor, és már el is iramodott.
Úgy futott a part mentén, mintha a lába alá puha felhők kerültek volna. Hamar vissza is tért.
– Arra, a kanyarban! Ott könnyebb lesz!
Manna nagy óvatossággal odagörgetett két vastag farönköt. Elmer az ormányával szépen a helyükre igazította őket. Moti liánokkal összekötözte, Balázs pedig apró, lapos köveket rakott a rönkök mellé, hogy senki ne csússzon meg.
– Kész is a híd! – rikkantotta Moti büszkén.
Először a mókusok szaladtak át rajta, farkukat az égnek tartva. A sünik kicsit lassabban tipegték végig, a kacsák pedig hápogva, vidáman totyogtak át.
Az utolsó egy pici, pelyhes nyuszi volt, aki félúton megállt.
– Félek… – suttogta.
Balázs letérdelt a híd elején.
– Gyere csak! Nézz rám! Lassan, egy picit még… ügyes vagy!
A nyuszi bátorságot vett, toppantott kettőt-hármat, és átért.
– Sikerült! – tapsolt Balázs.
– Látod? – mondta Elmer. – Néha a legnagyobb segítség nem az erő, hanem a kedves szó.
De a kaland még nem ért véget.
A szél hirtelen felerősödött. A fák koronája zúgni kezdett, a levelek kavargó táncba fogtak, és a tisztás szélén álló madárfészek veszélyesen megbillent egy ágon.
– A fészek! – kiáltotta Tódor.
Benni, a kis madárfióka ijedten kukucskált ki belőle.
– Kapaszkodj, jövünk! – szólt Balázs.
Tódor felugrott egy kidőlt fatörzsre, onnan egy sziklára, majd egy alacsony ágra. Manna odalépett a fa alá, hogy biztos támaszt adjon. Elmer ormánya magasba nyúlt, de a fészek még így is túl messze volt.
– Kell még egy kis magasság! – mondta Moti.
– Én tudom! – kiáltotta Balázs.
Gyorsan összegyűjtött néhány hosszú, erős ágat, amelyeket Moti ügyesen összekötözött. Így készült egy hosszú, hajlékony rúd. Elmer az ormányával megfogta, Tódor a végére kapaszkodott, és óvatosan a fészek felé irányították.
A szél fújt, a levelek repkedtek, de mindenki nagyon figyelt.
– Egy picit balra! – szólt Balázs.
– Most feljebb! – cincogta Moti.
– Tartsd erősen! – mondta Elmer.
– Már majdnem megvan! – dorombolta Tódor.
A következő pillanatban Tódor finoman megtámasztotta a fészket, Elmer pedig óvatosan lehúzta az egész ágat egy biztonságosabb helyre, egy vastag, védett lombkorona alá.
Benni madárfióka csipogva ugrált örömében.
– Megmentettetek!
Akkor hirtelen…
a szél lassulni kezdett.
Az eső csendesebb lett.
A felhők között előbukkant egy aranyszínű napsugár.
Majd még egy.
És még egy.
Az egész völgy ragyogni kezdett. A fák leveleiről apró vízcseppek hullottak alá, mint ezer pici csengő. A patak megnyugodott, a madarak újra énekelni kezdtek, a kisállatok pedig sorra bújtak elő rejtekhelyükről.
A nyuszik répalevelet hoztak.
A mókusok makkot gurítottak oda.
A kacsák vidáman hápogtak.
Benni madárfióka pedig egy fényes, kék tollacskát ajándékozott Balázsnak.
– Ez a bátorság tollacskája – mondta. – Hogy mindig emlékezz rá, milyen jó barátnak lenni.
A négy ősi barát Balázs köré állt.
– Ma sokat segítettél nekünk – mondta Manna.
– Figyeltél a többiekre – tette hozzá Tódor.
– Jó ötleteid voltak – biccentett Moti.
– És a szíved végig a helyén volt – mosolygott Elmer.
Balázs boldogan elpirult.
– De hát ti is segítettetek nekem.
Elmer lassan bólintott.
– Pontosan ezért olyan különleges a barátság. Mert benne senki sincs egyedül.
Ebben a pillanatban a zsebében megmelegedett a varázslevél. Fényleni kezdett, egyre ragyogóbban, míg végül körülölelte Balázst puha, arany fénnyel.
A tisztás elhalványult.
A patak csobogása messzire sodródott.
A levelek susogása újra ismerős lett.
Balázs egy szempillantás alatt visszakerült a Mesefa alá.
Az eső már elállt. A kert fölött halvány szivárvány ívelt át, a Mesefa levelei pedig elégedetten zizegtek.
Balázs a markába nézett.
Ott feküdt benne a pici, kék tollacska.
– Igaziból is itt van! – suttogta csodálkozva.
A Mesefa lombja halkan susogott, mintha ezt mondaná:
– Az igazi barátok nem attól nagyok, hogy erősek vagy gyorsak. Hanem attól, hogy figyelnek egymásra, segítenek, és együtt még a legnagyobb vihart is könnyebbé teszik.
Balázs mosolyogva a szívéhez szorította a tollacskát.
Aztán felnézett az égre, ahol a szivárvány hét színe ragyogott.
– Holnap is jövök, Mesefa – mondta halkan.
A Mesefa levelei összesúgtak a szélben.
És Balázs már alig várta a következő kalandot.
