Egyszer volt, hol nem volt, élt egy apró, de nagyon bátor cinke, akit Dallaminak hívtak. Dallami különleges madár volt, mert gyönyörű hangja messze földön híres volt, de sosem mert a többi madár előtt énekelni. Egyik téli napon azonban az erdő lakói aggódni kezdtek: a tél tovább tartott, mint szokott, és a tavasz nem akart megérkezni.
Az öreg mókus, Törpi, azt mesélte, hogy a tavasz csak akkor jön el, ha valaki elénekli az első dalt a Tavaszfa ágán ülve. Ám a Tavaszfához hosszú és nehéz út vezetett, amit csak a legbátrabb vállalhatott. Dallami, bár apró volt, elhatározta, hogy megpróbálja.
Az első akadály egy zúgó folyó volt, amelyen nem tudott átrepülni, mert a jeges szél megnehezítette az útját. Észrevette azonban, hogy egy családnyi hangya éppen egy levelet használ tutajként. Dallami segített nekik biztonságosan átkelni, és cserébe a hangyák megmutatták neki, hol van egy rejtett, szélvédett ösvény.
A következő akadály egy hatalmas hóborította rét volt, ahol semmi sem jelezte az irányt. Dallami hallotta, hogy valaki halkan pityereg a hóban: egy kis egérke elveszítette az otthonát. Dallami megnyugtatta az egeret, és a szárnyával meleget adott neki. Az egér hálából megmutatta a helyes irányt, ami a rét túloldalára vezetett.
Végül elérte a Tavaszfát, ami magasra nyúlt az égbe. Az ágai között színes bimbók lapultak, de a fa még mindig hideg és mozdulatlan volt. Dallami reszketett a félelemtől, mert nem hitte, hogy elég szép a hangja ahhoz, hogy elhozza a tavaszt. De ekkor eszébe jutottak azok, akik segítettek neki az úton, és rájött, hogy mindenki hitt benne.
Mélységesen beszívta a levegőt, és énekelni kezdett. A dallama nem volt tökéletes, és a hangja reszketett az első néhány hangnál. De ahogy a melódia tovább csendült, a Tavaszfa ágai lassan életre keltek. A bimbók kinyíltak, és aranyló virágokká váltak, a fa pedig lágy zöld fényt árasztott, amely az egész erdőt beborította. A hó elolvadt, és a madarak csatlakoztak Dallami dalához. Mindenki rájött, hogy nem a tökéletesség számít, hanem a szívből jövő bátorság.
Dallami történetében azonban nem az volt a legszebb, hogy elhozta a tavaszt, hanem az, hogy legyőzte a saját félelmét. A következő napokban az erdő állatai újra és újra arra kérték, hogy énekeljen. Dallami boldogan dalolt nekik, mert most már tudta: a hangja azért különleges, mert az övé.
Dallami története megtanította Balázsnak, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk, hanem azt, hogy a félelmeink ellenére is megpróbáljuk a legjobbat nyújtani. A legnagyobb ajándék önmagunkból adni.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!
