Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kis szarvas, akit Dérnek hívtak. Dér még fiatal volt, de híres volt bátorságáról és arról, hogy minden zegzugot ismert az erdőben. Egy hideg téli estén a Nagy Bölcs, egy öreg, fehér bagoly azt mesélte az erdő állatainak, hogy valahol az erdő mélyén létezik egy különleges kő, az Éjszakai Holdkő, amely képes világítani a legsötétebb éjszakában, és aki megtalálja, az képes lesz bármilyen akadályt leküzdeni.
Dér szíve azonnal hevesen dobogni kezdett, és elhatározta, hogy megkeresi ezt a titokzatos követ, hogy bátorságot és világosságot hozzon az erdő lakóinak. Ezen az éjszakán Balázs a Mesefa alatt ült, és ahogy a könyvet kinyitotta, a mesélő hang elkezdte a történetet.
„Dér másnap hajnalban útra kelt. Tudta, hogy az út hosszú és veszélyes lesz, de elhatározta, hogy kitart, amíg meg nem találja az Éjszakai Holdkövet. Útja során három próbát kellett kiállnia, amelyek mind arra tanították, hogyan használhatja igazi bátorságát és tiszta szívét.
Az első próbánál Dér egy mély völgybe ért, amelyet sűrű köd borított. A köd annyira vastag volt, hogy Dér alig látta, hova lép. Hirtelen egy sárga szempár villant fel a ködből. Egy róka volt az, akit Varázsnak hívtak, és aki híres volt az erdőben a ravaszságáról. Varázs halkan odalépett Dérhez, és így szólt: „Ez a köd nem fog oszlani, csak ha bízol a saját ösztöneidben, és a belső látásodra hagyatkozol. Nézz túl a ködön, és a szíved vezet majd.”
Dér bólintott, és behunyta a szemét. Mélyen lélegzett, figyelve a lágy hangokra és neszekre. Ahogy lassan elindult előre, egy ösvény kezdett kibontakozni előtte. Mire a köd oszlott, Dér sikeresen átjutott a völgyön, és egy tisztásra érkezett, ahol megpihent.
Az útja tovább vezetett a hegyek felé, és hamarosan egy meredek sziklás részhez ért. A második próba a kitartásé volt, mert a sziklák csúszósak és veszélyesek voltak. Ekkor találkozott egy öreg teknőssel, akit Türelemnek hívtak. Türelem elmagyarázta, hogy a sziklákon csak úgy lehet feljutni, ha minden lépésnél figyel és nem siet. „A hegy csúcsára nem lehet rohanni, kedves Dér. Azok jutnak fel, akik minden lépésnek értékét érzik.”
Dér követte Türelem tanácsát, és aprólékosan ügyelve minden lépésére, lassan megmászta a sziklákat. Mire felért, a nap már alacsonyan állt az égen, de Dér büszkén tekintett vissza a megtett útra. Fent, a hegy csúcsán egy csillogó ösvényt látott, amely a harmadik próbához vezetett.
Az ösvény végén egy sötét erdőbe ért, ahol a fák árnyékában mély csend honolt. Ahogy lépett egyet előre, halk hang szólalt meg a sötétségből. Egy kis szentjánosbogár volt, akit Fénysugárnak hívtak. Fénysugár így szólt hozzá: „A sötétségen csak akkor tudsz átjutni, ha megosztod a fényt azokkal, akik rászorulnak. Mindenkinek segítened kell az úton, ahogy az én fényem segít neked.”
Dér óvatosan lépdelt, és Fénysugár fénye bevilágította előtte az utat. Mikor egy-egy apró állatot látott félni a sötétségben, Dér nem ment el mellettük, hanem bátorítóan megérintette őket az orrával, hogy velük maradjon és erőt adjon nekik.
Végül elért a tisztásra, ahol az Éjszakai Holdkő fénylett a földön, mintha egy darab csillagos ég hullott volna alá. Dér megértette, hogy a kő ereje nemcsak a fényében rejlik, hanem a bátorságban, türelemben és önzetlenségben, amelyek hozzá vezettek. Most már tudta, hogy a legnagyobb fényt azok találják meg, akik a szívüket használják.
Dér története megtanította Balázsnak, hogy a belső világosság és bátorság az igazi kincsek, és hogy a legnagyobb próbákat úgy állhatjuk ki, ha türelmesek, kitartóak és segítőkészek vagyunk.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!
