Egy borongós, de különös fényű délutánon Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek ezüstösen rezegtek a szélben, mintha valami készülődne. A fa halkan szólt hozzá:
– Ma egy olyan történetet mesélek, ahol a bátorság nem hangos, hanem csendes, mint az éjszaka lépte.
Balázs kíváncsian figyelt. A szeme előtt lassan köd szállt le, majd egy pillanat múlva egy trópusi erdő közepén találta magát. A levegő meleg volt, és mindenhol madarak énekeltek.
Az erdő mélyéről halk neszezés hallatszott. Balázs megfordult, és akkor meglátta – egy fekete párducot. A bundája olyan fényesen csillogott, mintha a csillagok maguk rajzolták volna rá az éjszakát.
Balázs először megijedt egy kicsit, de a párduc szemeiben nem volt semmi félelmetes. Inkább bölcsesség és nyugalom.
– Ne félj tőlem – szólt a párduc mély, lágy hangon. – Én Luma vagyok, az árnyékok őrzője.
– Árnyékok őrzője? – kérdezte Balázs ámulva.
– Igen – felelte Luma. – Én vigyázok arra, hogy az erdőben minden fénynek meglegyen a maga árnyéka. Mert ahol árnyék van, ott fény is él. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Balázs elgondolkodott. A párduc lassan elindult, és a fiú követte. Az erdőn áthaladva Balázs észrevette, hogy minden, amit a nap megvilágított, mögötte árnyékot vetett – egy virág, egy madár, egy kis faág.
– Nézd, Balázs – szólt Luma. – Az árnyék nem ellenség. Csak azt mutatja meg, hogy hol állsz a fényben.
A fiú mosolyogva bólintott. Már nem félt a sötétségtől. A párduc bundája feketének tűnt, de ha a napfény rásütött, mély kék és arany árnyalatok csillantak rajta.
Luma megállt egy tisztás szélén, ahol a nap sugarai áttörtek a fák lombján.
– Most már tudod, hogy a fény és az árnyék együtt alkotja a világ szépségét – mondta halkan.
Balázs megérintette Luma bundáját, ami melegen és selymesen simult a kezéhez.
– Köszönöm, hogy megmutattad – suttogta.
A párduc bólintott, majd lassan eltűnt a fák között, mintha maga lett volna a délutáni szél.
Amikor Balázs újra a Mesefa alatt ült, a levelek csendben rezdültek. A fa halkan szólt:
– A bátorság néha nem abban rejlik, hogy legyőzöl valamit, hanem abban, hogy elfogadod, ami benned és körülötted van.
Balázs mosolygott. Tudta, hogy a fény és az árnyék örökre összetartoznak – akárcsak a barátság és a csend.
A fényt csak akkor érthetjük meg igazán, ha megértjük az árnyékot is.
