Egy mese a barátságról, elfogadásról és arról, hogy néha pont az lesz a barátunk, akitől a legjobban tartottunk.
Egy délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A térdére könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és csak nézte, ahogy a levelek ringatóznak a szélben.
– Mindenki mást mond róla… – morogta halkan. – De én nem tudom, hogy higgyek-e neki.
A Mesefa nem válaszolt rögtön. Aztán egy különös, hosszúkás, pöttyös levél hullott alá, és éppen Balázs ölébe pottyant. Amint a kisfiú kinyitotta, egy új történet bontakozott ki előtte.
A messzi szavannán, ahol aranyló fű táncol a meleg szélben, élt egy kis gazella, Lina. Lina fürge volt, játékos, és mindig figyelt. Nem azért, mert félt, hanem mert így tanulta: ha meglátsz valakit, aki gyorsabb nálad – szaladj!
A gazellák világában ez volt a szabály.
De Lina kíváncsi volt a világra. Szerette figyelni a madarakat, hallgatni a tücsköket, és elgondolkodott azon is, hogy vajon minden gepárd kergetni akarja-e őket, vagy van olyan, aki inkább nézelődni szeret?
Egyik hajnalban, amikor a nap épp kibukkant a domb mögül, Lina legelészés közben észrevett valakit. A fű között mozdulatlanul ült egy fiatal gepárd.
Nuru volt az.
Lina hirtelen megdermedt… de nem szaladt el.
Nuru is észrevette őt, de nem mozdult. Csak nézett. És valami furcsa történt: mindketten kíváncsiak lettek a másikra.
– Te nem félsz tőlem? – kérdezte végül Nuru.
– Nem tudom… – válaszolta Lina. – Inkább meg szeretnélek ismerni.
A gepárd pislogott.
– Mindenki azt mondja, hogy engem kerülni kell.
– Rólam is azt mondják, hogy csak szaladni tudok – mosolygott Lina.
Ekkor Nuru leült. Lina is. És csak nézték egymást a fűszálak között.
Attól a naptól kezdve minden reggel találkoztak. Játszottak a fűben, figyelték a madarakat, és meséltek egymásnak arról, amit láttak a világban. Nuru megmutatta a dombtetőt, ahonnan látni lehetett a napfelkeltét. Lina megtanította, hogyan lehet kitalálni a fű illatából, merre járt a szél.
Egyik este sötét felhők gyűltek az égen, és nagy vihar kerekedett. Lina egy sima kőre lépett, és kicsúszott a lába. Nem tudott gyorsan felkelni.
És akkor – a fűből Nuru szaladt elő. Megállt mellette, és nem hagyta magára. Ott maradt, míg el nem állt az eső, és segített Linának visszaballagni a domb aljára.
– Te nem csak gyors vagy – suttogta Lina. – Nagyon figyelmes is.
Nuru elmosolyodott.
– Te meg nem csak szaladni tudsz. Hanem nagyon bátor is vagy.
Balázs lehajtotta a levelet. A mese véget ért, de a szíve tele lett melegséggel.
– Akkor lehet, hogy nem mindig kell elmenekülni – mondta halkan. – Mert akiről azt hisszük, hogy bántana… lehet, hogy csak szeretne barátot.
A Mesefa halkan susogott. Mintha azt válaszolta volna:
„Pontosan így van.”
Mit tanít a mese?
- Néha a legszebb barátság egy bátor kérdéssel kezdődik.
- Ne a szavakra hallgassunk – hanem arra, amit a szívünk érez.
- Nem mindenki olyan, amilyennek mások látják.
- Ha nyitottan figyelünk, barátságot találhatunk ott is, ahol nem vártuk.
