Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A kert végében a hordóból csöpögő víz körül apró tócsák gyűltek, és Balázs kíváncsian hajolt föléjük. De akárhogy is nézte, a vízben hol az orra, hol a haja, hol csak egy ferde fényfolt látszott.
– Nem lehet rendesen látni magam – sóhajtott.
A Mesefa ekkor halkan megzörrent, és egy fehér, hópehely-tiszta levél hullott Balázs ölébe. A levél selymesen csillogott, és ahogy szétnyitotta, egy történet bontakozott ki belőle.
Egy tó partján élt egy fiatal hattyú. Tollai fehéren csillogtak a napfényben, és minden reggel kíváncsian hajolt a víz fölé: vajon ma végre tisztán látja majd magát?
De a szél fodrozta a vizet, a halak kört vetettek, vagy az esőcseppek hullámoztatták a felszínt. A tükörkép mindig szétesett, elmosódott, soha nem látta benne tisztán önmagát.
– Ki vagyok én valójában? – kérdezte szomorúan. – Talán sosem derül ki.
Egyik nap a nádasban találkozott a kis récével. A réce kíváncsian nézett rá.
– Hattyú, miért vagy ilyen szomorú?
– Nem látom magam a vízben – felelte. – Mindig összekavarja valami.
A réce elmosolyodott. – Dehogyis! Én pontosan látom, milyen vagy: nyugodt és erős, mint a tó hajnalban.
Másnap a parton egy mókus ült, és diót ropogtatott.
– Miért lógatod a fejed, hattyú? – kérdezte.
– Nem találom a tükörképem. A víz mindig elrejti.
A mókus szeme felcsillant. – Én viszont látom, milyen vagy: olyan fényes és tiszta, mint a hó első napján.
A hattyú csodálkozva hallgatta. Aztán este a hold felkelt, és fényét a tóra öntötte. A hold a vízben ezernyi darabra hullott, mégis mindenki tudta, hogy a fény az övé.
Ekkor a hattyú megértette: nem a vízben kell önmagát keresnie. Mert a víz mindig változik, hullámzik, torzul. Hanem a barátai szemében – abban, ahogyan ők látják. Ott sokkal tisztábban ragyog, mint bármely tükörben.
A hattyú aznap este már nem a víztükröt figyelte, hanem büszkén úszott társai között. És amikor a récék, a mókus, a halak ránéztek, ő már tudta: itt van az igazi képe.
Balázs elmosolyodott, és újra belenézett a hordóból gyűlt kis tócsába. Most sem látta tisztán magát, csak hullámos foltokat. De eszébe jutott: „Nem is a vízben kell keresnem… hanem ott, ahol szeretnek.”
A Mesefa lombjai megzörrentek, mintha helyeselnének, és a kertet lassan betakarta az est.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, új történet érkezik.
