Aznap a Mesefa alatt különösen csend volt.
Balázs nem játszott, nem hintázott a gyökereken. Csak ott ült. A kezében egy kis tárgyat szorongatott – egy apró fadarabot, amit valaki régen neki faragott. A fa mintákat rejtett magában: hullámokat, napokat, és egyetlen szívet.
– Van, ami már nincs – suttogta Balázs. – De mégis velem marad.
A Mesefa ágai lassan megmozdultak, és egy nagyon régi, selyembe burkolt könyvet engedtek le. A fedelén semmi cím nem állt. Csak egy fényfolt – mintha a Nap egy darabja pihenne ott.
Balázs kinyitotta. És egy történet gördült elő.
Messze, túl a dombokon, volt egy különös rét.
Nem voltak rajta játékok, sem házak, sem utak. Csak egyetlen dolog: egy fényfolt, ami mindig ugyanoda esett. Nem mozdult. Nem mozgott a Nappal. Nem árnyékolták le a felhők. Nem halványodott este sem.
A rét szélén egy kis állatka lakott. Lilo, a szelíd kis lény, akinek bundája olyan volt, mint az esti szél: néha hűvös, néha meleg, mindig simogató.
Lilo minden nap odaült a fényfolthoz. Nézte. Beszélt hozzá.
Nem tudta, honnan jött. Csak azt tudta: valaki egyszer azt mondta neki, hogy ez a fény sosem múlik el. Mert egy része benne van.
Voltak napok, amikor Lilo nevetett. Máskor csak nézte a fényt, csöndben.
Volt, hogy rajzolt mellé egy kis házat.
Máskor virágot ültetett a szélére.
És egy nap, mikor egy másik kis lény – Firi – arra járt, és megkérdezte:
– Miért ülsz mindig itt?
Lilo csak ennyit felelt:
– Mert itt érzem magam otthon. Mert itt maradt valaki, aki már nem jöhet vissza – de a fénye igen.
Firi leült mellé. És ők ketten, anélkül hogy tudták volna, megtanultak csendben együtt lenni.
És ahogy telt az idő, a fényfolt nem lett kisebb. Nem tűnt el.
De átköltözött: Lilo szívébe. A hangjába. A mozdulataiba.
És mindenki, aki találkozott vele, egyszer csak érezte: „mintha valami világítana benne.”
Ő nem mondta el, honnan jött ez a fény.
Csak mosolygott.
Balázs becsukta a könyvet. Megfogta az apró faragványt, és egy kicsit erősebben szorította.
Nem mondta ki, kit hiányol.
De a Mesefa tudta.
És Balázs is tudta, hogy a fény, amit valaki hagyott benne, nem halványul el. Csak néha csendesebb. De mindig ott van.
Itt a vége – nézd meg, hol világít benned a maradék fény.