Egy nap, amikor Balázs a Mesefa tövében üldögélt, a varázskönyv ismét megnyílt, és aranyló fénnyel árasztotta el a rétet. A lapok halkan zizegtek, majd egy új mese kezdődött.
Volt egyszer egy aprócska kérészlány, akit Villának hívtak. Villa egy tavaszi hajnalon bújt elő a tóparti nád sűrűjéből. Az első napsugár simogatta meg a szárnyát, és a szellő finoman ringatta meg.
Villa tudta, hogy az élete rövid lesz – a kérészek világa ilyen. De azt is tudta, hogy minden egyes pillanat kincs, ha szívvel élünk benne.
– Ma minden pillanatot megélek! – suttogta, és szárnyra kapott.
Villa repült a víz felett, ahol a nap aranyhidat festett a fodrokra. Táncolt a levegőben, körözött a nádas felett, és a tavirózsákra szállt, hogy megcsodálja őket.
Találkozott egy kis békával, aki épp álmosan pislogott egy levélen.
– Hová sietsz, kicsi kérész? – kérdezte a béka.
– Nem sietek – nevetett Villa. – Csak élek. Ma van az én napom!
A béka elmosolyodott. – Akkor táncolj még egyet helyettem is!
Amikor a nap lebukott a nádas mögé, Villa leült egy levélre, és körbenézett. A víz tükrén a csillagok ragyogtak, a szél halkan susogott, és az erdő neszei lágy dallammá váltak.
Villa szíve megtelt boldogsággal. Tudta, hogy bár rövid volt az útja, minden pillanata ragyogott. Nem a hosszúság, hanem a megélt szépség számít.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa levelei lágyan zizegtek a szélben.
– Néha az élet legszebb pillanatai nem tartanak soká – szólt a fa. – De ha teljes szívvel éljük meg őket, örökké velünk maradnak.
Balázs a tó felé nézett, és úgy érezte, mintha ő is táncolna egy kicsit a kérésszel. Mert minden pillanat – ha igazán figyelsz rá – csoda lehet.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed járj utána!
