Egy meleg nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában pihent. Botjával a homokba rajzolt: egy ló alakját. Hosszú lábakat, lobogó sörényt, kecses nyakat.
– Hogy lehet, hogy a lovak ilyen gyorsak és erősek? – töprengett magában.
A Mesefa lombjai halkan megzörrentek. Egy különös levél hullott Balázs ölébe: hosszú és fényes, mintha egy sörényszál fonódott volna belé. Amikor Balázs szétnyitotta, lassan kibomlott belőle a történet.
Egy tágas réten, ahol a fű a szélben hullámzott, egy kis csikó született. Alig néhány órás volt, mégis már próbálta lábra állítani vékony, reszketeg lábait. Botladozott, dőlt-borult, de rövid idő múlva anyja mellett tipegve már a napfényben lépdelt.
– Mama – kérdezte kíváncsian –, miért van nekünk ilyen erős lábunk?
Anyja gyengéden orrával megpaskolta.
– Azért, mert a lovak lába különleges. Mi futásra születtünk. Egy ló egy nap alatt akár 30–50 kilométert is megtesz, ha jó erőben van és pihen is közben. És vannak köztünk olyanok, akik még ennél is többre képesek. Amikor vágtázunk, mintha a széllel versenyeznénk.
A kis csikó kipróbálta. Először lassan, ügyetlenül kocogott, majd gyorsabban szedte a lábát. A fű pergett a patája alatt, sörénye kócosan csapódott a szélben. És a szíve úgy dobogott, hogy szinte a fülében hallotta.
Másnap újabb kérdés érkezett.
– Mama, miért dobog ilyen hangosan a szívünk?
– Mert a mi szívünk nagyobb és erősebb, mint a legtöbb állaté – felelte az anya. – Egy ló szíve akár 4–5 kilót is nyomhat! Ez adja nekünk a kitartást, hogy hosszú utakon is bírjuk a vágtát.
A csikó szeme csillogott. Úgy érezte, mintha a mellkasában lakna a szél, és minden ütemével egyre erősebb lenne.
Idővel újabb titkokat fedezett fel. Rájött, hogy a lovak szeme oldalt van a fejükön, ezért szinte körbe látnak – közel 350 fokban –, így mindenről tudnak, ami körülöttük történik. Csak az orruk előtt és közvetlen mögöttük van egy kis vakfolt. Megtanulta, hogy hallásuk is kifinomult – már messziről meghallják a farkas lépteit, és a szél illatából megérzik, ha közeleg az eső.
Egy este, mikor a nap lassan lebukott a domb mögé, a kis csikó álmodozva szólalt meg:
– Mama, én egyszer olyan gyors akarok lenni, mint a szél!
Az anyja szeretettel a nyakát dörzsölte.
– Egyszer olyan gyors leszel, fiam. De ne feledd: a ló nemcsak az erejéről híres. A mi igazi erőnk a szívünkben van – a hűségben, amivel követjük társainkat. Ezért voltunk mindig az emberek segítői, barátai. Szántottunk, vittük őket hosszú utakon, és versenyeztünk velük. Mindig mellettük álltunk.
A kis csikó elgondolkodott ezen. Talán a szél mindig szabad, de ő képes lesz örökre összekötni magát azokkal, akiket szeret.
Másnap hajnalban újra futott a réten. Patái alatt zengve dobbant a föld, sörénye lobogott, a szíve ütemesen vitte előre. És bár a szél is ott futott mellette, a csikó tudta: egyszer majd nemcsak olyan gyors lesz, mint a szél – hanem erősebb is. Mert ő nem csak magáért vágtázik, hanem azokért is, akiket szeret.
Balázs a levél végére ért, és lehajtotta a fejét.
– Most már tudom, miért olyan különlegesek a lovak – suttogta. – Gyorsak és erősek… de közben hűségesek és bölcsek is.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, mintha csak azt mondanák: „Így van.”
Itt a vége, fuss el véle.
