A Mesefa levelei lágyan susogtak a tavaszi szélben. Balázs a fa tövében ült, és a levelek közül halk nevetés hallatszott.
– Ma egy különleges álmodozóról mesélek neked – mondta a Mesefa. – Egy kis malacról, aki hitt abban, hogy bármit elérhet, ha elég nagyot mer álmodni.
Egy napsütötte farm szélén élt egy rózsaszínű malacka, akit Pufi-nak hívtak. Kicsi volt, gömbölyű és mindig vidám, de egy dologban különbözött a többi malactól: ő repülni akart.
Minden nap nézte a kacsákat, ahogy a tó fölött suhannak, és a fecskéket, ahogy cikáznak az égen.
– Ó, bárcsak én is tudnék repülni! – sóhajtotta.
A többi állat gyakran mosolygott rajta.
– De hát malacok nem repülnek! – nevetett a kakas.
– Talán próbálkozhatnál valami földhözragadtabb dologgal – kuncogott a bárány.
De Pufi nem adta fel.
Egyik reggel elhatározta, hogy megvalósítja az álmát. Először nagy leveleket gyűjtött, majd madártollakat talált az udvaron, és kötözgetni kezdte őket két kis bothoz.
– Ezek lesznek a szárnyaim! – jelentette ki büszkén.
A többiek a karám széléről figyelték, ahogy Pufi felmászik egy szénabálára.
– Három… kettő… egy… repülök! – kiáltotta, és elrugaszkodott.
Egy pillanatra tényleg úgy tűnt, mintha a levegőben lebegne, aztán puhán huppant egy szénakupacba. A többiek nevetni kezdtek, de Pufi csak mosolygott.
– Nem baj! Ez is repülés volt – csak kicsit földközelibb!
Aznap este, miközben a nap lebukott a domb mögött, egy idős, bölcs bagoly szállt le mellé.
– Láttam, milyen kitartó vagy, kis malac – szólt halkan. – A repülés nem mindig a szárnyakról szól. Hanem arról, hogy mersz-e hinni abban, ami felemel.
Pufi elgondolkodott, és a csillagokat nézte.
– Talán igazad van. Minden álomnak megvan a maga szárnya. Az enyém talán a bátorság.
Másnap a farmon mindenki észrevette, hogy Pufi valahogy más lett. Nem azért, mert repült volna – hanem mert mindenkit inspirált. A kacsák magasabbra szálltak, a bárányok többet nevettek, még a kakas is megtanulta, hogy néha jó dolog nagyot álmodni.
És egy este, amikor a naplemente aranyra festette a felhőket, a szél finoman megemelte Pufi füleit. Ő becsukta a szemét, és azt suttogta:
– Érzem, most tényleg repülök.
A Mesefa csendesen elhallgatott. A levelek között még ott rezgett a kis malac nevetése.
– Látod, Balázs – szólt végül a fa –, néha nem a szárnyaink, hanem az álmaink visznek messzire.
Balázs elmosolyodott, és felnézett az égre, ahol egy felhő éppen malac formát öltött, és lassan tovasiklott a naplementében.
Nem az számít, hogy miben hisznek mások, hanem hogy te mennyire hiszel önmagadban.
