A délutáni nap aranyszínűen szűrődött át a Mesefa lombjai között. Balázs a puha fűben ült, és hallgatta, ahogy a levelek finoman susognak. A Mesefa mély, meleg hangon megszólalt:
– Balázs, ma egy kis póniról mesélek neked. Egy bátor, kíváncsi kicsiről, aki megtanulta, hogy mindenki a maga ritmusában találja meg a boldogságot.
Balázs elmosolyodott. – Szeretem a pónikat, olyan kedvesek!
– Akkor figyelj csak – mondta a Mesefa, és levelei lágyan rezdültek, ahogy a mese életre kelt.
Egy virágos rét szélén, ahol a fűszálak táncoltak a szélben, élt egy apró, tarka póni, akit Panni-nak hívtak. Selymes bundája gesztenyebarna volt, a sörénye pedig aranyfényben csillogott, ha a nap rásütött.
Panni imádott futni. De akármennyire is igyekezett, mindig úgy érezte, a többi póni gyorsabb, ügyesebb, szebb. Amikor a többiek versenyeztek a domboldalon, Panni gyakran lemaradt.
– Soha nem fogok olyan gyors lenni, mint ők – sóhajtott egy este, miközben a patak vizét nézte.
Ekkor a víz tükrében egy apró béka bukkant fel.
– Miért vagy ilyen szomorú, kis póni? – kérdezte kedvesen.
– Mert hiába próbálok, mindig utolsó vagyok.
A béka mosolygott. – Talán nem kell a többiekhez hasonlítanod magad. Próbáld meg a saját ritmusodat megtalálni.
– A saját ritmusomat? – kérdezte Panni csodálkozva. – Az meg mi?
– Az, ami csak a tiéd. Minden lénynek megvan a maga tempója, amiben boldog – mondta a béka, és visszaugrott a vízbe.
Másnap Panni elhatározta, hogy kipróbál valami újat. Nem rohant a többiekkel versenyt, hanem egyedül sétált a rét szélén. Figyelte, ahogy a fű hullámzik, a madarak énekelnek, és a pillangók lebegnek a levegőben. A patái alatt a föld melegen és barátságosan dobbant.
Ekkor meghallott valamit. Finom, halk ritmust, mintha maga a föld dobogná: tam-tam, tam-tam. Panni megállt, és rájött, hogy ez az ő saját lépéseinek zenéje.
Elkezdett lassan táncolni – nem futott, nem sietett, csak lépkedett a saját dallamára. A madarak csatlakoztak hozzá, és a fák lombjai ritmusra hajladoztak.
– Milyen szép ez! – nevetett Panni. – Talán nem kell gyorsnak lennem, elég, ha boldogan mozdulok!
Később, amikor a többi póni is arra járt, meghallották Panni vidám dobbanásait, és csodálkozva figyelték.
– Mit csinálsz, Panni? – kérdezték.
– Táncolok! – válaszolta büszkén. – A saját ritmusomra.
Egy pillanatra mindenki elcsendesedett, aztán lassan, egyenként ők is mozdulni kezdtek. Először csak léptek, aztán futottak, és végül az egész rét megtelt a dobbanások és nevetések zenéjével.
Aznap este Panni a domb tetején feküdt, és a csillagokat nézte. Már nem akart a leggyorsabb lenni. Megértette, hogy a boldogság nem verseny, hanem egy dallam, amit mindannyian másképp játszunk el.
A Mesefa ekkor elhallgatott, levelei finoman remegtek a langyos szélben.
Balázs elmosolyodott. – Tehát ha nem tudok olyan gyorsan futni, mint más, az nem baj, igaz?
– Így van, Balázs – felelte a Mesefa mosolyogva. – Minden szív más ritmusra dobban. Az a fontos, hogy a saját dallamodra hallgass, mert abban lakik az öröm és a béke.
Balázs lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha hallaná a saját szíve lágy dobbanását. Pont olyan volt, mint Pannié – egyszerű, de csodálatos.
A Mesefa halkan susogott:
– És most aludj, kis barátom… holnap is lesz dallam, amit csak te hallasz.
