Egy langyos tavaszi délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A varázskönyv halkan felragyogott, aranyló fény ölelte körbe, majd lassan kinyílt. A lapok között egy új mese bontakozott ki, a mesélő hang pedig lágyan szólalt meg:
Egy távoli öbölben, ahol a tenger lassan ringatta a mólót, és a sirályok vidáman kiáltottak a levegőben, élt egy kishajó, akit Hullámkának hívtak. Hullámka egész nap a kikötő csendes vizén hintázott, néha a napsugarak táncoltak a fedélzetén, máskor a szél dalolt neki halkan.
A kikötőben mindig nagy volt a nyüzsgés. Nagy vitorlások indultak messzi szigetekre, hatalmas teherhajók hoztak ládákat távoli országokból, és gyors csónakok versenyeztek egymással a part mentén. Hullámka szerette nézni őket, ahogy jönnek-mennek, de ő maga sosem indult el.
Nem azért, mert félt a nyílt tengertől, hanem mert ő a Csendes Kikötő őrzője volt. Minden hajó tudta, hogy amikor a hullámok erősödnek, a szél vad táncot jár, és a világ zaja túl nagy lesz, a Csendes Kikötő biztonságot ad. Hullámka pedig mindig ott volt, hogy fogadja őket.
Egy nyári délután a tenger szokatlanul nyugodt lett. Az ég azonban lassan besötétedett, és a távolban komor felhők gyűltek. A vitorlások gyorsan visszatértek, a teherhajók is a partok felé vették az irányt. A kikötő megtelt izgatott hangokkal:
– Vihar közeleg! – kiáltották a sirályok.
De egy hajó nem tért vissza. Egy szép, kecses vitorlás, akit Szélvitorlának hívtak, még kint volt a nyílt tengeren. A hullámok egyre magasabbra emelkedtek, a szél süvített.
A kikötőben mindenki aggódva figyelte a horizontot. Hullámka csendesen ringott a móló mellett. Nem tudott a viharba menni – nem is kellett. Ő tudta, hogy a legfontosabb feladata az, hogy maradjon. Hogy amikor Szélvitorla visszatér, biztonságban találja a helyét.
Ahogy a nap lenyugodott és a vihar lassan csillapodott, a messzeségben feltűnt egy vitorla árnyéka. Szélvitorla volt az. Fáradtan és megtépázva, de a kikötő felé tartott. És ki ringott ott türelmesen, csendben, várva? Hullámka.
Amikor Szélvitorla megérkezett, a többi hajó ujjongott. Hullámka pedig csak mosolygott a hullámok között. Ő nem a távoli szigeteket hódította meg, nem hozott kincseket a messzeségből, de az egész kikötő tudta: nélküle nem lenne ugyanaz a hely.
Mert valakinek mindig ott kell lennie, hogy biztonságot adjon. Hogy várjon, amikor mások úton vannak. Hogy a csendben és a nyugalomban is ott legyen, amikor a vihar elül.
Balázs lassan becsukta a varázskönyvet. A Mesefa ágai halkan susogtak felette:
– Néha a legnagyobb szerep nem a távoli kalandoké, hanem azoké, akik türelemmel és csendben ott vannak, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.
Balázs elmosolyodott. Tudta, hogy a következő alkalommal, amikor a tó partján ül majd, és figyeli a vízen ringatózó csónakokat, eszébe jut Hullámka, a kishajó, aki mindig hazavár.
Itt a vége, fuss el véle!
