Egy csendes délután volt. A levegőben friss esőillat kavargott, a Mesefa levelei közt apró vízcseppek hintáztak. Balázs a fa tövében ült, lábát a nedves fűbe nyomta, és egy félig elázott rajzfüzetet lapozgatott. Rajzolt volna, de valahogy semmi nem jutott eszébe.
Akkor a Mesefa ágain finom zizegés futott végig, mintha titkos beszélgetés zajlana odafent. Egy különösen nagy, fényes levél elvált az ágtól, lassan lebegve ereszkedett Balázs ölébe. A levél illata dióra és friss mohára emlékeztetett. Amikor Balázs óvatosan kihajtotta, belül ott lapult egy új történet… egy kismókusról.
Egyszer volt, hol nem volt, egy nagy, zöld erdő közepén élt egy apró mókus, akit Mogyinak hívtak. Mogyi pici volt, fürge és… mindig sietett.
Ha makkot talált, már rohant is tovább, hogy még többet gyűjtsön. Ha a patakhoz ment, gyorsan ivott, aztán futott tovább. Még álmában is úgy kapkodta a lábait, mintha versenyt futna.
– Miért rohansz mindig? – kérdezte tőle egyszer egy szajkó, miközben Mogyi három makkot cipelt egyszerre a szájában.
– Mert ha lassú vagyok, lemaradok! – felelte Mogyi, és már el is tűnt a bokrok közt.
Egy napon azonban a nagy rohanásban Mogyi beleakadt a lába egy gyökérbe. Puff! Felbukott, a makkok gurultak szanaszét, ő pedig egy puha, zöld páncélos hátba csúszott.
– Ó, bocsánat! – kiáltotta Mogyi. – Nem láttalak.
– Semmi baj – mondta nyugodtan a kis teknős. – Én Totó vagyok.
Totó lassan pislogott, és még lassabban húzta vissza a fejét a páncél alól. Mogyi majdnem felnevetett.
– Hát te így éled túl az erdőben, hogy ennyire lassú vagy?
– Így bizony – mosolygott Totó. – Lassan, de biztosan. Én közben látom a virágokat, meghallom a madarak énekét, és minden falat ételt megízlelek.
Mogyi csóválta a fejét.
– Én nem érek rá ilyesmire! Ha nem sietek, nem lesz elég makkom télire!
– És honnan tudod, hogy közben nem hagyod ki a legfontosabbat? – kérdezte Totó.
Ez a mondat belefészkelte magát Mogyi fejébe. Másnap, csak próbaképpen, úgy döntött, hogy Totó tempóját veszi fel. Lassan indult el a patakhoz. Útközben észrevette, hogy a harmatcseppekben mintha apró szivárványok táncolnának. Hallotta, ahogy a harkály kopogtatja a fát. Megállt egy pillanatra, és egy lepkét figyelt, ami ráült az orrára.
Aznap Mogyi nem gyűjtött annyi makkot, mint máskor. De valahogy… boldogabbnak érezte magát. És furcsa mód, este, amikor a vacsoráját ropogtatta, jobban ízlett neki, mint valaha.
Innentől kezdve Mogyi csak akkor rohant, ha tényleg muszáj volt. Megtanulta, hogy nem minden verseny fontos, és néha a legnagyobb kincs az, ha az ember (vagy a mókus) egyszerűen csak… ott van, és figyel.
És bizony Totó és Mogyi onnantól kezdve együtt sétáltak az erdőben – lassan, nyugodtan, de mindig jókedvűen.
Balázs a történet végén mély levegőt vett. A Mesefa levelei halk susogással bólogattak, mintha ők is egyetértenének: nem kell mindig rohanni.
A fiú elmosolyodott, hátradőlt a fa tövében, és hagyta, hogy a csend és a levelek tánca körülölelje.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, biztos új történet hullik majd.
