Egy meleg, szelíd délutánon Balázs a Mesefa árnyékában ült. A fa lombjai között madarak csiviteltek, a levegőben édes, gyantás illat lebegett. Balázs a fűbe feküdt, és felnézett a Mesefára, amely lassan, mély hangon megszólalt:
– Balázs, ma egy különleges kis állatról mesélek neked. Apró, gyors és nagyon kíváncsi – egy monguszta, aki megtanulta, hogy a fény nemcsak az égen, hanem a szívben is ragyoghat.
Balázs mosolyogva bólintott, és a Mesefa levelei lágyan zizegni kezdtek, ahogy a mese életre kelt.
A szavanna szélén, ahol a fű aranyszínben ringott és a nap minden reggel aranyló sugárral ébresztette a világot, élt egy kis monguszta, akit Mimi-nek hívtak. Mimi pici volt, de tele élettel – soha nem tudott sokáig egy helyben maradni. Folyton kutatott, szaglászott, kérdezett és figyelt.
Egy hajnalon, mikor a nap még csak éppen felkelt, Mimi egy furcsa dolgot vett észre. A fű között egy táncoló fénypont mozgott. Olyan volt, mintha egy apró aranypillangó játszana vele. Mimi megpróbálta elkapni, de a fény mindig elillant előle.
– Hé, várj meg! – nevetett a kis monguszta, és ugrált a fűben.
A fénypont tovább szaladt, Mimi pedig utána. Átfutott egy bokor alatt, ahol egy öreg gyík napozott.
– Jó reggelt, kis monguszta! – szólt a gyík mosolyogva. – Mit kergetsz ilyen lelkesen?
– Egy szökevény fénysugarat! – lihegte Mimi. – El akarom kapni, de mindig elszalad.
– Talán nem is elkapni kell – mondta bölcsen a gyík. – Néha a fény csak azt szeretné megmutatni, merre menj tovább. Kövesd, és nézd meg, hová vezet.
Mimi elgondolkodott, aztán hálásan biccentett, és tovább indult. A fénypont a domb felé kanyargott, ahol a szél mindig lágyan zizegtette a füvet. Ahogy a kis monguszta felért, hirtelen megállt. A fénypont eltűnt – de előtte a napfelkelte kibomlott, mint egy virág.
A horizont aranyban, rózsaszínben és narancsban ragyogott, és Mimi csak állt, elbűvölten. A fűszálakon apró harmatcseppek szikráztak, és a szél mintha dalolt volna.
– Hát ez volt a célod – suttogta Mimi. – Nem elkapni kellett téged, hanem megérteni, mit mutatsz.
Ebben a pillanatban egy halk nesz hallatszott mögüle. Egy fiatal szurikáta kukucskált ki a fűből.
– Te is látod? – kérdezte kíváncsian. – Olyan, mintha a nap ma külön nekünk kelne fel!
– Igen – mosolygott Mimi. – A nap mindig felkel, csak észre kell vennünk, mennyi szépet hoz.
A két kis állat leült egymás mellé, és nézte, ahogy a fény lassan beteríti a világot. A madarak énekelni kezdtek, a szavanna ébredezett, és minden mozdulatban ott volt egy új nap ígérete.
– Tudod – mondta Mimi halkan –, ma megtanultam valamit. Néha nem az a fontos, hogy választ kapjunk minden kérdésre. Elég, ha nyitott szemmel és szívvel nézünk, mert így észrevesszük a csodát.
A szurikáta bólintott. – Akkor te igazi fényszerető vagy, Mimi.
És ettől a naptól kezdve minden reggel együtt nézték a napfelkeltét. A monguszta már nem kergette a fényt – megtanulta élvezni. A napsugarak pedig, mintha csak hálásak lettek volna, minden hajnalban egy kicsit közelebb táncoltak hozzá.
A Mesefa csendben elhallgatott, a levelei lassan megálltak a mozgásban. Balázs tágra nyílt szemmel nézett fel rá.
– Milyen kedves történet – mondta elgondolkodva. – Mimi nem fogta meg a fényt, mégis boldog lett.
– Így van, Balázs – válaszolta a Mesefa mosolyogva. – A fény nem mindig a tenyerünkbe simul. Néha csak megmutatja, merre érdemes nézni. És aki kíváncsian, de türelmesen figyel, az megtalálja benne a világ legszebb titkait.
Balázs elmosolyodott, és megsimogatta a Mesefa kérgét. – Én is szeretek kíváncsi lenni – mondta. – Talán én is találkozom egyszer egy táncoló fénnyel.
A Mesefa levelei lágyan susogtak válaszul, mintha azt mondták volna:
– A fény már most is körülötted van, Balázs – csak nézz körül nyitott szívvel.
És a szél halkan továbbreppent, mintha egy apró monguszta kacagását vitte volna magával.
