Egy hűvös, őszi délután Balázs újra a Mesefa tövében ült. A falevelek aranyszínben hullottak körülötte, és a távoli hegyek mögött a nap lassan lebukott. Balázs becsukta a szemét, és hagyta, hogy a szél a fülébe susogjon.
Egy levél puhán az ölébe hullott – rajta apró, ősi minták kanyarogtak, mint valami elfeledett történet. Balázs szíve megdobbant. Tudta, hogy hamarosan kezdődik egy új mese…
Nagyon régen, amikor még hatalmas jégtakarók borították a földeket, és hó takarta a völgyeket, egy szelíd mamutcsalád élt együtt egy meleg barlang közelében. Közülük is kiemelkedett egy különleges kis mamut: Milo.
Milo kíváncsi volt, minden érdekelt: miért fúj a szél, miért repülnek el a madarak, miért kék az ég és fehér a hó?
– Mert így rendelte a természet – válaszolta mindig kedvesen az anyukája, de Milo nem elégedett meg ennyivel. Ő tudni akarta az okokat.
Egy napon, amikor a hó különösen vastagon fedte a rétet, Milo egy régi csontot talált a jég alatt.
– Ez is egy mamut volt? – kérdezte a nagypapájától.
– Igen – bólintott az öreg bölcs mamut. – A mamutok sok mindenre emlékeznek. A múlt fontos, mert abból tanulhatunk.
Attól a naptól kezdve Milo minden nap jegyzetelt – nem papírra, hanem a szívébe. Megjegyezte, hol kel fel a nap, hol a legpuhább a hó, hogyan segítettek egymáson az állatok. Sőt, egyszer még egy kis farkasbébit is megmentett, amikor az eltévedt a hóviharban.
– Miért segítettél neki? – kérdezte egy fiatalabb mamut.
– Mert emlékszem, milyen volt, amikor én is elveszettnek éreztem magam – felelte Milo halkan.
Az öreg mamut ezután sokszor mondta a többieknek:
– Az igazi erő nem csak az agyarakban vagy a lábakban van. Hanem abban, aki figyel, emlékezik, és segít másoknak.
Ahogy Milo felnőtt, egyre többen fordultak hozzá tanácsért. Megmutatta, hol van biztonságos átkelő a folyón, hol a legbővebb fűmező, és mikor jön a vihar. Ő lett a „mesemamut” – aki nem csak a múltat ismerte, hanem megértette a jelent is.
Egy nap a hó elolvadt, és új, zöld fű kezdett nőni. Milo megállt a domb tetején, és így szólt a többiekhez:
– A mamutok emlékeznek, hogy taníthassanak. És aki tanít, az tovább él – nem csak a földön, hanem a szívekben is.
Balázs mosolygott. Ahogy a mese véget ért, a levél lágyan széthullott a kezében, és a szél újra a fülébe súgott.
– Emlékezni… talán ez is egyfajta szeretet – suttogta halkan.
A Mesefa lombjai megrezdültek. Mintha egyetértenének.
Mit tanít a mese?
- A múlt segíthet megérteni a jelent.
- Az igazi erő a figyelmességben és az együttérzésben rejlik.
- A mamutok valóban léteztek – növényevők voltak, szőrösek, hatalmas agyaraik voltak, és jégkorszaki tájakon éltek.
- Mi is válhatunk „mesemamuttá”, ha tanulunk, emlékezünk, és segítünk másoknak.
