Egy meleg, aranyló délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és egy kis mézet nyalogatott a kenyérhéjról. A napfényben dongtak körülötte a méhek.
– Vajon hogy gyűjtik össze mindezt az apró méhecskék? – morfondírozott.
A Mesefa lombjai megrezzentek, és egy sárga-fekete mintás levél hullott az ölébe. Amikor Balázs szétnyitotta, lassan kibomlott belőle a mese.
Egy virágos réten élt egy kis méhecske, akit Züminek hívtak. Zümi tele volt lelkesedéssel, de egyre többször gondolta:
– Miért kell mindig együtt dolgoznom a többiekkel? Én is elég ügyes vagyok! Egyedül is meg tudom tölteni a kaptárt mézzel!
És így hát egy reggel magára maradt, és elszállt a mező fölé. Repült virágról virágra, szorgosan gyűjtötte a nektárt, de hamar elfáradt. A kosárkái a lábán tele lettek virágporral, de a méz még mindig nagyon kevés volt.
– Ez sokkal nehezebb, mint hittem… – sóhajtotta.
Végül visszatért a kaptárhoz, ahol a többiek zümmögve táncoltak. Az egyik méhecske forgolódva mutatta a többieknek, merre található egy új, illatos virágmező.
– Mit csináltok? – kérdezte Zümi.
– Táncolunk! – felelte nevetve a barátja. – A táncunkkal mutatjuk meg, merre vannak a legjobb virágok. Így mindenki tudja, hová repüljön.
Zümi csodálkozva figyelte, majd észrevette, hogy más méhek viaszt termelnek. Abból épülnek a hatszögletű sejtek, ahová a mézet raktározzák. Néhány méh a fiatalokat gondozta, mások őrködtek a kaptár bejáratánál.
– Te jó ég! – kiáltotta Zümi. – Hát mindenki más-más munkát végez?
– Bizony – bólintott az anyakirálynő. – Mi együtt alkotunk igazi közösséget. Egy méhecske sosem tudna elég mézet készíteni egyedül, de együtt annyit gyűjtünk, hogy az egész kaptár bőségesen élhet belőle.
Zümi szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Azt hittem, egyedül is elég vagyok…
– Egyedül is ügyes vagy – mosolygott az anyja. – De együtt mindig többre jutunk.
Zümi aznap újra a virágok fölé repült – de most a társaival együtt. A közös munka vidám zümmögése betöltötte a mezőt, és estére a kaptárban már fénylő aranyméz csillogott a sejtekben.
Balázs becsukta a levelet, és a kenyerére cseppent mézre nézett.
– Most már tudom, miért olyan finom ez a méz – mosolygott. – Mert benne van sok száz apró méhecske közös munkája.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, mintha csak azt mondanák: „Így van.”
Tanulság: az együttműködés sokkal többre visz, mint az egyéni erő.
Itt a vége, fuss el véle.
