Egy meleg, aranyló délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt, és a szél játékosan borzolta a haját. A madarak csiviteltek, a fű susogott, és Balázs hangosan így szólt:
– Ma valami igazán vidám mesét szeretnék!
A Mesefa mintha nevetett volna, és a varázskönyv azonnal kinyílt, lapjai közül mintha gyermekkacagás áradt volna.
A nevetések játszótere
Egy városka közepén állt egy különleges játszótér, amit mindenki csak így hívott: a Nevetések Játszótere. Nem azért, mert különleges hinták voltak ott (pedig voltak), vagy mert szivárványszínű csúszdák kígyóztak (mert valóban kígyóztak!) – hanem mert ott mindenki jól érezte magát. Mindig.
Balázs ezen a napon anyával és apával érkezett, és alig várta, hogy a többiekhez csatlakozzon.
– Menj csak, Balázs! – mondta anya. – Mi innen figyelünk.
Balázs futni kezdett, és azonnal találkozott egy mosolygós kislánnyal.
– Szia, én Panni vagyok! Csináljunk homokvulkánt?
– Csak ha lávát is rakhatsz bele! – nevetett Balázs.
Közben egy kisfiú felkiáltott:
– Indul a kalózhajó! Kapitányokat keresünk!
Balázs és Panni is odarohantak. A hajó egy fából készült mászóvár volt, amit kötelek és hálók borítottak. Balázs mászott, kúszott, nevetett.
– Kalóz Balázs jelentkezik szolgálatra! – kiáltotta, és mindenki tapsolt.
A játszótér egyik sarkában egy különös hinta állt. Nem volt se különösebben nagy, se díszes – de aki ráült, az mindig valami csodát mesélt. Mikor Balázs is kipróbálta, így szólt:
– Amikor hintázok, olyan, mintha a szél ölelne meg, és a világ csak nevetne velem.
Egy kisfiú bólogatott mellette.
– Nekem olyan, mint amikor repülni tanul egy madár.
És a hinta csak lendült, előre-hátra, a gyerekek hangján énekelve.
A nap vége felé Balázs felfedezett egy bokor mögötti kis bejáratot – egy föld alatti alagutat. Odabenn épp annyi hely volt, hogy kúszva át lehessen mászni rajta. A túloldalon egy kör alakú pad fogadta őket, ahová mindenki leült.
– Mi ez a hely? – kérdezte valaki.
Balázs elmosolyodott.
– A Békepad. Itt lehet beszélgetni, ha valaki szomorú, vagy csak egy kis csendet szeretne.
A gyerekek egymásra néztek, és csendben bólintottak. A játszótér nemcsak nevetésre volt jó, hanem barátságra is.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa zöld lombjai halkan susogták:
– A legszebb játszótereket nem a csúszdák, hanem a nevetések építik.
Balázs mosolygott, és eldöntötte, hogy holnap is keres egy padot. Hátha valaki melléül.
Itt a vége, játssz még vele!
