Egy nyári délelőtt Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és egy bambusznádszálat forgatott a kezében, amit a folyópartról hozott.
– Vajon tényleg mindig bambuszt esznek a pandák? – morfondírozott.
A Mesefa lombjai megzörrentek, és egy puha, fekete-fehér mintás levél hullott az ölébe. Amikor szétnyitotta, a levélből lassan kibomlott a történet.
Kínában, egy hegyoldal zöld erdejében élt egy kis panda. Mindenki csak Bao-nak hívta. Bao vidám volt, de folyton elégedetlen:
– Mama, miért mindig bambuszt kell ennünk? Nem lehetne valami mást is kipróbálni?
Az anyja mosolygott.
– A panda különleges állat. Bár a macskafélékhez állunk közel, a gyomrunk úgy alkalmazkodott, hogy szinte csak a bambuszt emészti meg. Ezért eszünk belőle naponta akár 12–16 órán át.
Bao kerek szeme elkerekedett.
– Ennyi időt csak evéssel töltünk?
– Igen – nevetett az anyja. – De ez a bambusz adja az erőnket, és minden nap újabb hajtásokat kell keresnünk.
Bao másnap elindult, hogy találjon valami „különlegesebb” ételt. Megpróbált mézet keresni, de a méhek zümmögése elijesztette. Megnézte a halakat a patakban, de azok túl gyorsak voltak. Végül csalódottan ült le egy bokor mellé.
Ekkor vette észre a zsenge bambuszleveleket. Leszakított egyet, megrágta… és boldogan hunyta be a szemét.
– Hát ez finomabb, mint bármi más!
Aznap este az anyja mellé bújt, és halkan megszólalt:
– Mama, azt hiszem, rájöttem. Nem kell mást keresnem. A bambusz nem unalmas – hanem a mi kincsünk.
Az anyja gyengéden átölelte.
– Így van, Bao. És ne feledd: bármit is keresel a világban, néha pont az a legkülönlegesebb, ami mindig is ott volt előtted.
Balázs a levél végére ért, és elmosolyodott. A kezében lévő bambusznádszálra nézett, majd elrágcsálta a végét játékból.
– Igazad van, Mesefa – suttogta. – Ami egyszerűnek tűnik, az is lehet a legkülönlegesebb.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak.
Itt a vége, fuss el véle.
