Egy hideg, szeles délután Balázs a Mesefa alatt ült. Bár tél még nem volt, a szél úgy fújt, hogy Balázs összébb húzta a kabátját.
– Vajon hogy bírják az állatok a nagy hideget? – gondolkodott.
A Mesefa lombjai megzörrentek, és egy fehér, jégkristályos levél hullott az ölébe. A levél hidegen csillogott, mintha egy darabka tél szállt volna közéjük. Balázs óvatosan szétnyitotta – és a történet lassan kibomlott belőle.
Messze délen, az Antarktisz jeges földjén egy pingvinfióka született. A neve Pako volt.
Pako nemcsak totyogott és csúszkált, hanem mindenre kíváncsi volt.
– Apa – kérdezte egy napon, miközben lába alatt recsegett a jég –, miért nem fázunk meg itt, ahol mindig ilyen hideg van?
Apja elmosolyodott, és szárnyával óvatosan megsimította a fiókát.
– Azért, mert a tollaink különlegesek. Kívül vízálló tollaink vannak, amikről lepereg a hó és víz, belül pedig puha pehelyréteg melegít minket. És ott van még a vastag zsírréteg a bőrünk alatt – az is óv minket a fagytól.
Pako kipróbálta: felfújta magát, ahogy csak tudta, és megrázta a tollait. Hangosan felkacagott: tényleg olyan volt, mintha egy puha kabátot viselne.
Másnap újabb kérdéssel jött.
– És tényleg az apák vigyáznak ránk? Nem az anyák?
Az apja komoly lett, de a szemében melegség csillogott.
– Így van. Amikor az anyák tojtak, átadták nekünk a tojásokat. Mi, apák a lábunkon tartjuk őket, a bőrredőnk alatt melegen. Képzeld, ilyenkor hetekig alig mozdulunk, és nem eszünk semmit – mert fontosabb, hogy a kicsinyeink biztonságban legyenek.
Pako tágra nyílt szemmel hallgatta. – Tehát engem is így tartottál a lábadon?
– Úgy bizony – nevetett az apja. – Te apró voltál, és én csak álltam a hóban, a hideg szélben, és vigyáztam rád.
A fióka szíve megtelt melegséggel.
Ahogy múltak a napok, Pako egyre több mindent tudott meg. Megtanulta, hogy a pingvinek halat, tintahalat és apró rákocskákat esznek. És bár a földön totyognak, esetlenül csúszkálnak, a vízben olyan gyorsak, mint a nyilak. Szárnyaikkal nem repülnek, hanem percenként több száz csapással hajtják magukat, így hasítják a vizet.
– Akkor a víz a mi igazi otthonunk – gondolta Pako. – Nem a jég!
Egy napon eljött az első nagy próba. A kolónia a víz szélénél gyülekezett. A fiókák egymás mögé sorakoztak, szívük hevesen dobogott. Pako lába remegett, de bátor akart lenni.
– Hajrá, Pako! – kiáltott az apja.
A fióka ugrott. A jég hideg ölelése körbezárta, de a teste bírta a fagyot. Egy pillanatra meglepődött, aztán elkezdte szárnyait csapkodni. És lám: suhant! Gyorsabban, mint valaha a jégen. A többiek nevetve követték, és Pako boldogan úszott közöttük.
Aznap este, amikor újra a száraz jégen álltak, Pako büszkén szólalt meg:
– Most már tudom. A hideg nem ellenség. A hideg az otthonunk. És mindent megad, amire szükségünk van.
Balázs a levél végére ért, és a kabátját szorosabban magára húzta. De a szíve meleg volt.
– Hát így bírják a pingvinek a hideget… – mosolygott. – Mert ők pont ide valók.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, és Balázs úgy érezte, mintha ő is tanult volna valamit arról, hogy mindenki pont oda illik, ahol a helye van.
Itt a vége, fuss el véle.
